Ott ültünk a kávézóban, átkaroltam Dani vállát, de csak mert így beszéltük meg. Ha tegnap nem hívom fel, akkor ma képtelen lennék itt maradni. Egy helyben. Nyugodtan.
Amióta szakítottunk, minden megváltozott. Nem igazán viselt meg a dolog. De olyan érzésem van, mintha Dani lenne az anyag, én meg a drogozó. Ha nincs mellettem, elvonási tüneteim vannak. Szó szerint. Általában meghülyülök, nem tudom mit csinálok és olyankor bármire képes lennék.
De ma. Ma valami megint megváltozott. Mert megláttam Liz-t. Ahogy Harry mesélte, nincs semmi extra benne, de valahogy mégis...
Amint meglátott minket, szélesen elmosolyodott. "Kérlek, ne csináld!" - gondoltam. A mosolya olyan volt, mint amikor hosszú idő után először kisüt a Nap. Titkon várt esemény. De milyen csodálatos!
- Szia Liz! - Harry odafutott hozzá és megfogta a kezét. A lány egy kicsit megszeppent, de lerítt róla, hogy tetszik neki.
- Szia. Vagyis sziasztok. - ránk nézett, mindenkit sorra megbámult. Mintha már most meg akarná jegyezni a jellemvonásainkat. Amint végzett ezzel, újra Harry-re emelte tekintetét, szemei csak úgy csillogtak.
Odajöttek hozzánk, Harry leült és megpaskolta maga mellett az üres széket. Liz vette az adást, és félénken de elegánsan leült.
Nem tudom, hogy Dani-nak mennyi jött le abból, ahogy néztem őket, de megfeszült. Éreztem a kezem alatt. Féltékenységből? Talán.
Mindenki mosolygott, szegény lány meg fülig vörösödött.
- Mi a baj? - kérdezte Zayn.
- Semmi. Tényleg. - itt egy kicsi szünetet tartott, majd ironikus fejet vágott - Csak éppen 6 sztárral ülök egy asztalnál. És az egyik pedig a kezemet fogja. - felemelte a Harry-vel összekulcsolt kezüket.
- Megszokod majd. - nevetett rá Niall.
- Ha te mondod. - viszonozta a kacajt Liz.
Nem sokáig voltunk ilyen nyugalomban és békében. Dani egyből féltékeny lett. Vagy ilyesmi. De nem volt a terveink között, az biztos.
- Fogd. Már. Be. - tagolta a "barátnőm".
- Tessék? - kérdeztük egyszerre.
- Nem hallottátok? Azt mondtam, hogy fogja be! - ingerült volt, vagy ideges. Semmiképpen sem jóindulatú.
Annyira kiszámíthatatlan! Ezért lett vége a kapcsolatunknak. Ezért is.
Egy kést vett fel, azt hittem csak el akarja hajlítani, mint egy műanyag akármit. (Ami amúgy elég nehéz lett volna.) De nem.
*Liz szemszöge
Dani felállt, de nem tudtam, hogy miért. Annyira sötét vagyok. Mégis mire készül az, aki ingerült hangon beszél, kést fog a kezében és feláll?
De akkor nem voltam ilyen okos. Elszállt a logikám. Jó messzire.
Kikerekedett szemekkel néztem. Fényes, szép, csillogó, éles, de mégis tompa. Ezért is utálom az éttermes késeket.
Lassan közeledett felém, mint egy igazi gyilkos. Láttam a szemében a düht. A félelmet. Az elkerülhetetlen vágyat arra, hogy véremet onthassa. Legalábbis kárt tegyen bennem.
"Senki sem tesz semmit! Miért? Talán kitervelték az egészet?" - gondoltam kétségbeesetten. Könnyek folytak patakokban le az arcomon. Éreztem, hogy itt a vég.
De nem! Nem vagyok ilyen gyáva. Még csak 2 méternyire van tőlem. Simán elfuthatok. Egy gondom van összesen: megdermedtem a félelemtől.
Rájöttem, mit kell tennem. Még múltkor láttam a TV-ben egy ilyen műsort. Arról szólt, hogyan lehet esélyünk ilyen helyzetekben. Amikor valaki kárt akart tenni bennem. Akkor még hülyeségnek gondoltam. De most nagyon is hasznos lehet.
Az asztalra néztem. Éljen! Volt ott egy kés. Felvettem, és belevágtam a tenyerembe. Iszonyúan fájt! És vérzett. Viszont adott egy kis adrenalint, és futásnak eredtem.
Nem láttam vagy hallottam, hogy utánam futna, de inkább nem kísértettem a szerencsémet, és nem lassítottam.
Nem jutottam sokáig. Elkaptak. Végem van.
*Harry szemszöge
Daniella lassan közelített Liz felé. Egy késsel. Mindenki látta. De nem tettünk semmit. Miért? Olyan idióták voltunk. Tudtuk, hogy milyen veszélyes tud lenni egy ilyen helyzet.
Mire észbe kaptam, csak annyit láttam, hogy egy kés vágódik bele egy lány kezébe. A saját kezébe.
És fellöki a székeket, kirohan a kávézóból.
Nem értettem. Mi történt? Mintha minden belassult volna.
Viszont ezzel most nem törődhettem. Dani szemei még mindig forogtak az idegességtől, remegett, és láttam, hogy ő is futásnak ered. Nem hagyhattam.
Követtem a két lányt. Láttam vérfoltokat. Dübörgött a szívem. Tudtam, hogy le kellett volna mondanom a találkát. Ha nem találkoznak, nem történik ez meg. Olyan dühös voltam magamra!
De nem! Futottam, futottam, és futottam. Utolértem Dani-t, fel is löktem. Nem érdekelt, hogy magába vág. Most nem. Soha többet.
Meglepődtem azon, hogy Liz milyen gyors. Biztos csak a félelem... Istenem! Szegénykém.
Végre őt is beértem. Megragadtam a vállát, és magamhoz öleltem.
Tiszta vér volt. Mindene. Habár csak a kezét vágta meg.
- Liz! Jézusom! Jól vagy?! - hülye kérdés volt.
- Harry? Én... - sírva fakadt, majd a megvágott kezével letörölte könnyeket. Rémes látvány volt. Véres arcát megsimogattam, majd magamhoz öleltem.
Sokáig állhattunk ott, de nem zavart. Minél tovább voltunk ott, annál jobban sírt. Ez annyira fájt! Hogy így látom.
- Drága! - felemeltem állát, hogy a szemembe nézhessen. A szeme is véres volt, bár nem tudtam, hogy mitől. Talán ott is megvágta magát. Amikor a tekintetünk találkozott, úgy éreztem, hogy igazak a mondások: tényleg a lelkébe láttam. Nem láttam semmit, csak félelmet, bántódottságot és azt, hogy soha többet nem tud bízni senkiben sem. Megsérült. Nem csak fizikailag. - Sajnálom. - Én is sírni kezdtem. Az ajkaimat harapdáltam, hogy abbahagyjam. Félrenéztem és kipislogtam a szememből a könnyeket, majd mély levegőt vettem. Amikor visszanéztem rá, elcsodálkoztam. Gyönyörű volt. Ahogy rám bámult, törékenynek és múlandónak éreztem. Mint egy milliókat érő porcelán babát. Mint egy őzike, aki évekig abban a hitben élt, hogy a tisztáson nem eshet bántódása - de jöttek a vadászok, az emberek, akik mindent tönkre tettek, mindent bemocskoltak, a jámbor állat szeme láttára. Liz is ilyen őzike volt. A pillanatot is ilyennek láttam. Ezért is csókoltam meg.
- Fogd. Már. Be. - tagolta a "barátnőm".
- Tessék? - kérdeztük egyszerre.
- Nem hallottátok? Azt mondtam, hogy fogja be! - ingerült volt, vagy ideges. Semmiképpen sem jóindulatú.
Annyira kiszámíthatatlan! Ezért lett vége a kapcsolatunknak. Ezért is.
Egy kést vett fel, azt hittem csak el akarja hajlítani, mint egy műanyag akármit. (Ami amúgy elég nehéz lett volna.) De nem.
*Liz szemszöge
Dani felállt, de nem tudtam, hogy miért. Annyira sötét vagyok. Mégis mire készül az, aki ingerült hangon beszél, kést fog a kezében és feláll?
De akkor nem voltam ilyen okos. Elszállt a logikám. Jó messzire.
Kikerekedett szemekkel néztem. Fényes, szép, csillogó, éles, de mégis tompa. Ezért is utálom az éttermes késeket.
Lassan közeledett felém, mint egy igazi gyilkos. Láttam a szemében a düht. A félelmet. Az elkerülhetetlen vágyat arra, hogy véremet onthassa. Legalábbis kárt tegyen bennem.
"Senki sem tesz semmit! Miért? Talán kitervelték az egészet?" - gondoltam kétségbeesetten. Könnyek folytak patakokban le az arcomon. Éreztem, hogy itt a vég.
De nem! Nem vagyok ilyen gyáva. Még csak 2 méternyire van tőlem. Simán elfuthatok. Egy gondom van összesen: megdermedtem a félelemtől.
Rájöttem, mit kell tennem. Még múltkor láttam a TV-ben egy ilyen műsort. Arról szólt, hogyan lehet esélyünk ilyen helyzetekben. Amikor valaki kárt akart tenni bennem. Akkor még hülyeségnek gondoltam. De most nagyon is hasznos lehet.
Az asztalra néztem. Éljen! Volt ott egy kés. Felvettem, és belevágtam a tenyerembe. Iszonyúan fájt! És vérzett. Viszont adott egy kis adrenalint, és futásnak eredtem.
Nem láttam vagy hallottam, hogy utánam futna, de inkább nem kísértettem a szerencsémet, és nem lassítottam.
Nem jutottam sokáig. Elkaptak. Végem van.
*Harry szemszöge
Daniella lassan közelített Liz felé. Egy késsel. Mindenki látta. De nem tettünk semmit. Miért? Olyan idióták voltunk. Tudtuk, hogy milyen veszélyes tud lenni egy ilyen helyzet.
Mire észbe kaptam, csak annyit láttam, hogy egy kés vágódik bele egy lány kezébe. A saját kezébe.
És fellöki a székeket, kirohan a kávézóból.
Nem értettem. Mi történt? Mintha minden belassult volna.
Viszont ezzel most nem törődhettem. Dani szemei még mindig forogtak az idegességtől, remegett, és láttam, hogy ő is futásnak ered. Nem hagyhattam.
Követtem a két lányt. Láttam vérfoltokat. Dübörgött a szívem. Tudtam, hogy le kellett volna mondanom a találkát. Ha nem találkoznak, nem történik ez meg. Olyan dühös voltam magamra!
De nem! Futottam, futottam, és futottam. Utolértem Dani-t, fel is löktem. Nem érdekelt, hogy magába vág. Most nem. Soha többet.
Meglepődtem azon, hogy Liz milyen gyors. Biztos csak a félelem... Istenem! Szegénykém.
Végre őt is beértem. Megragadtam a vállát, és magamhoz öleltem.
Tiszta vér volt. Mindene. Habár csak a kezét vágta meg.
- Liz! Jézusom! Jól vagy?! - hülye kérdés volt.
- Harry? Én... - sírva fakadt, majd a megvágott kezével letörölte könnyeket. Rémes látvány volt. Véres arcát megsimogattam, majd magamhoz öleltem.
Sokáig állhattunk ott, de nem zavart. Minél tovább voltunk ott, annál jobban sírt. Ez annyira fájt! Hogy így látom.
- Drága! - felemeltem állát, hogy a szemembe nézhessen. A szeme is véres volt, bár nem tudtam, hogy mitől. Talán ott is megvágta magát. Amikor a tekintetünk találkozott, úgy éreztem, hogy igazak a mondások: tényleg a lelkébe láttam. Nem láttam semmit, csak félelmet, bántódottságot és azt, hogy soha többet nem tud bízni senkiben sem. Megsérült. Nem csak fizikailag. - Sajnálom. - Én is sírni kezdtem. Az ajkaimat harapdáltam, hogy abbahagyjam. Félrenéztem és kipislogtam a szememből a könnyeket, majd mély levegőt vettem. Amikor visszanéztem rá, elcsodálkoztam. Gyönyörű volt. Ahogy rám bámult, törékenynek és múlandónak éreztem. Mint egy milliókat érő porcelán babát. Mint egy őzike, aki évekig abban a hitben élt, hogy a tisztáson nem eshet bántódása - de jöttek a vadászok, az emberek, akik mindent tönkre tettek, mindent bemocskoltak, a jámbor állat szeme láttára. Liz is ilyen őzike volt. A pillanatot is ilyennek láttam. Ezért is csókoltam meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése