44.rész_Már megint

*Harry szemszöge

Szomjas voltam, ezért kimentem a kocsihoz, de előtte még szóltam Louis-nak, hogy kint várok rájuk. Bólintott egyet, és tovább dobolt lábával.

  Ahogy kiléptem a kórházból, a kellemes idő átváltott füllesztő melegre. A nap alig sütött, de állatira párás volt a parkoló. Körülnéztem. Alig láttam autókat, azok is valószínűleg a dokikéi voltak. Amint odaértem a fekete járgányhoz, elővettem a kulcsot és kinyitottam az anyósülés felőli ajtót. Fojtogató forróság volt odabent. Mégis beszálltam, a rádiót bekapcsoltam, és a kedvenc adómra kapcsoltam. Egy Michael Buble szám ment. Halkan dúdoltam, néha-néha elénekeltem egy sort, majd miután megtaláltam a vizet, amit kerestem, lehalkítottam a hangerőt. Hogy minek, azt még most sem tudom. Letekertem róla a kupakot, ittam belőle pár kortyot, majd elemeltem számtól. 

  Nevetgélést hallottam, egy lányét és egy fiúét. Megint ittam, az üvegből még mindig folyt a víz a számba, miközben a visszapillantó tükörbe néztem, teljesen véletlenül, akaratlanul. És megláttam őket. A pumpa egyből felment bennem, a műanyag flakont amennyire csak tudtam, összepréseltem kezemmel, mialatt abból az összes folyadék kiömlött a bőrülésre. Most ez a legkisebb problémám. Dühösen, bajszom alatt morogva ugrottam ki a kocsiból, idiótán félig sasszézva, félig futva mentem oda hozzájuk. Mindkettőre böktem, miközben beszéltem. Vagyis ordítoztam.

*Liz szemszöge

Lassan sétáltunk, a lábam még bizonytalan volt, de azért tartottam a "sebességet". Louis jobbnál jobb vicceket mesélt, amiken nem tudtam nem röhögni. Horkantottam is, amire mindketten a hasunkat fogtuk a nevetéstől. 

  Görcsösen kapaszkodtam Lou-ba, vagyis egyik karom a nyaka körül, másik kezemmel az ő kezét fogtam. Szerencsétlen alig bírt el, de azért hősiesen megtartott, hogy ne essek el. 

Így, egymásba gabalyodva értünk ki a kórházból, ahol egyből Harry-be botlottunk. Nem volt valami jó kedve - megértem.

- Mi a fene van már megint? - minden egyes szót csak úgy köpött felénk, nem bírtam nem észrevenni a fájdalmat a hangjában. - Liz, miért? Csak azért, ami a szállodában történt?

Hirtelen minden ilyen emlék eszembe jutott. Amikor a szülinapján majdnem vége volt. Összeroskadtam, de csak lelkileg. Határozottabban álltam lábaimon, mint azelőtt. Talán most van elég bátorságom...

- Csak segített ki...

- Ugyan már! 

- Harry. Én tényleg csak...

- Ne nézzetek hülyének! - ahogy ott állt, olyan végtelenül szomorúnak látszott. Az is volt. 

- Nem nézünk, és hallgass végig. - kérleltem. Két tenyeremet összetapasztottam magam előtt, ezzel is csak a két lábamon állva, semmire sem támaszkodva.

Louis mellettem teljesen lefagyott.

- Igen? És mégis miért? - vészesen közel hajolt hozzám. Nem mintha attól kéne tartanom, hogy lesmárol, és ezzel megcsalom a pasimat... mert ő volt a pasim.

- Mert nem történt semmi. Érted, kicsim? - életemben először becéztem valaminek Harry-t, és nagyon furán jött ki. Furán hangzott, fura érzésem volt utána, ahogy kimondtam. Talán ha most nem veszekednénk, akkor örömében ugrálna, de most... - Csak segített kivánszorogni ebből a hülye kórházból. Ennyi, csak segített.

- Miért nem bízol benne? - és hirtelen megszólalt. Első kérdése ebben a vitában, és milyen jól megválogatta szavait!

Mindhárman elcsöndesedtünk. Nem tudtuk, mit kéne erre mondani. De Harry törte meg a csendet.

- Nem tudom. Fájt, amikor azt láttam, hogy egymást ölelve jöttök ki onnan. - egész nyugodtan beszélt, sőt. Még meg is lepődtem. De aztán olyan dühös lett megint. - Te mit szólnál, ha a barátnőd és a legjobb barátod kézen fogva sétálgatnának? Válaszolj!

Megint csak emlékek. Ahogy Katie megcsalja Louis-t. Zayn és Katie. Katie és Zayn. Együtt. Barátnő és legjobb barát. Istenem...

- Most mi van? Miért nem szólaltok meg? Csak nincs igazam? - ijesztő volt, ahogy egyre hangosabban beszélt, összevissza böködött.

- Harry, az ég szerelméért, leszakad tőled a lábam! - most meg én csapkodom. Nagyszerű! De tényleg nagyon fájt a lábam. 

Mindketten értetlenül néztek rám, de egy legyintéssel elintéztem. Harry-hez fordultam, közelebb húztam magamhoz, és nagy meglepetésemre nem ellenkezett.

- Idefigyelj, te majom. - fapofát vágott, amikor azt mondtam, majom. De azért árgus szemekkel figyelt. - Szeretlek. Sosem csalnálak meg téged. Oké? Veled szeretném leélni az életemet. Mert nagyon szeretlek, mindennél jobban. Nem lennék képes félrelépni, amíg te vagy nekem. - nem kicsit csengett hamisan a hangom. Párszor meg kellett köszörülni a torkomat, hogy ne legyen egy oktávval magasabb. - Ne vitatkozzunk, jó?

Egy ideig csak nézett, egyik szememről a másikra bámult, nem tudta eldönteni, melyikbe nézzen - ahogyan én sem. Aztán óvatosan az arcomért nyúlt, az államnál fogva közelebb húzott magához, és megcsókolt. Sokkal szenvedélyesebben, mint azelőtt bármikor. Alig bírtam tisztességesen visszacsókolni. A levegő elfogyott, egyre melegebb lett, és még a sminkem is elfolyt, talán. De nem baj, most nem érdekel, soha többet nem fog érdekelni, csak Harry. Csak Harry.

iHelpU!

Csak hogy rásegítsek a dologra, adok egy kis segítséget. :P

Már nagyon szeretném folytatni a történetet, mármint már rég készen van a 44.rész, és csak arra várok, hogy kapjak egy 5. kommentet egy 5. embertől. Ja, és el ne feledkezzünk az 5 'tetszik'-ről.
Kaptam egy kérdést, ami így hangzott röviden: "Hogyan kell tetszikelni?"

Nos, iHelpU!

1.Minden bejegyzés végén láttok egy ilyet:

2.Az egérrel rámentek a tetszik szóra. Sajnos itt a képen nem mutatja az egeret nekem (:D), de mögötte egy ilyen kis pipa lesz. Katt, és máris tetszik (2) helyett tetszik (3) lesz (stb.).

Remélem tudtam segíteni, és nemsokára posztolhatom is a 44.részt. Hajrá!
Ui.: a kövi részben egy... khm... lebukásféle is lesz. ;)
Pannii T.

43.rész_Kórházban

*Liz szemszöge

Katie többször is megcsalta Lou-t Disneyland óta. Láttam ahogy Zayn szobájába lopózott egyik este. Meg amikor csak én voltam a fiúknál, a kertben smároltak. Undort éreztem, de rájöttem, hogy én is ezt tettem. Lehet, hogy Katie azért csinálja ezt, mert tudja. Lehet, tudja, hogy én és Louis...

Amióta eltört a lábam, sok minden történt. Például megcsaltam Harry-t. Megígértem magamnak, hogy soha többet nem teszem meg. De végül is ki tartja be az ígéreteket? 

  Már 2 hónapja gipszben volt a lábam. És aznap végre leszedték. Pár óra múlva szabad leszek! Ennek a tudata megrészegített, annyira, hogy majdnem megint lebuktam.

- Louuuuuu. 

- Igen? - unottan nézett fel a magazinból, amit lapozgatott. A kórházi székben valahogy olyan... szexi volt.

- Hoznál nekem kávét?

Egy darabig a makulátlan padlót vizsgálta, de aztán felállt és kiment a szobából. Hallottam, ahogy az automata zötyög, mindenféle hangot kiad, majd a műanyag pohárba belefolyik a forró ital. Pár másodperc múlva Louis meg is jelent az ajtóban, minden lépésével közelebb került hozzám a gőzölgő kávéval. Odaadta nekem, már fordult is el volna, de megragadtam karját:

- Beszélnünk kell.

- Mégis miről? - nadrágjára csapott, amitől egy kicsit megilletődtem.

- Tudod. Kettőnkről. 

- Nem te mondtad, hogy vége? - kihívóan nézett rám, a vége szót túlságosan is hangsúlyozta. 

- De. - vigyorogtam. Az ő arcán is halvány mosoly játszadozott.

Ahogy az ágy szélén ültem, tökéletes volt minden. Akkor annak láttam, abban az egy pillanatban.

  Megfogtam kezeit, és a derekamra tapasztottam tenyerét. Karomat nyaka köré fonva húztam közelebb magamhoz. Nem ellenkezett. Egy levegővétel erejéig gyönyörködtem szemeiben, utána már csak 3 gondolatom volt. Az első az, hogy ott a kávé a szekrényen, ki fog hűlni. A második az, hogy végre Louis megcsókolt. És a harmadik, hogy ki a fenét érdekel ilyenkor a kávé?!

Lépéseket hallottam. És Harry hangját. A telefonjához beszélt fennhangon.

  Louis-sal egyszerre nyitottuk ki szemünket. Egymásra meredtünk, aztán arra eszméltem, hogy ő a székén ül, Harry pedig felém tart. Hatalmas vigyor terült el arcán, ahogy meglátott.

- Szia, drága.

Nem köszöntem, csak intettem egyet, közben gyorsan megnyaltam számat. Mogyoró és fahéj íze volt. Lou-ra néztem, de ő megint azt a magazint bámulta. Nem tudtam és tudom elhinni, hogy ilyen gyorsan lenyugodott.

- Hoztam neked reggelit. - vett elő egy agyon cukrozott brióst. Óvatosan elvettem tőle, hogy a morzsák ne hulljanak a földre, aztán letettem azt a kávé mellé. 

- Köszi. 

Leült mellém, gyors puszit nyomott arcomra, aztán átölelt. Fehér pólójának illata minden más szagot elnyomott. 

  Az orvos lépett be a terembe, cipője, nadrágja és köntöse hófehér volt. Szeme fáradt volt, de mosolygott.
- Jó napot Liz! Pár perc múlva már nem lesz magán ez a fránya gipsz. - szemüvege mögül nevetett, megpaskolta fejem búbját, majd papírokat kezdett el az ágy másik oldalán rendezgetni. Néha-néha köhögött egyet, de amúgy csendben volt. Mi sem mertünk így beszélgetni.
Harry szám szélét cirógatta, de ő sem csinált ennél többet. Már annyira hozzászoktam a papír súrlódásának a hangjához, hogy szó szerint kiugrott a szívem a helyéről, amikor a doki megszólalt:
- Egy pillanat és jövök. - nyájasan mosolygott egyet, aztán átszelte a szobát hosszú lépteivel.
Mindhármunkból sok ideje tartogatott sóhaj tört fel, ami után egyből Louis kereső tekintetét találtam meg. Egy ideig csak nézett, aztán - amikor Harry hátradőlt az ágyon, és nem látta - tátogott valamit. Fogalmam sincs, mit. Egy vállrándítással elintéztem, ő meg erre sértődöttséget játszott. Halkan nevettem, aztán dobtam neki a levegőbe egy puszit. Kezével úgy csinált, mintha elkapta volna, és a szájára tapasztotta a tenyerét.
- Rendben, megkérném az urakat, hagyják el a termet, nemsokára megint visszajöhetnek. - kezével az ajtó felé intett, meg sem várta, hogy a fiúk kimenjenek, máris hozzám fordult. - Nyújtsa ki a lábát, kérem.
  Utasítások adása és végrehajtása. Így telt el a következő egy óra. Ez az orvos megutáltatta velem a favicceket - olyan szörnyűeket sütött el, hogy az már fájt... pontosabban a lábam fájt.

Kiléptem a szobából, a keskeny folyosóra. Az első, amit megláttam, Louis két szeme volt. Az ajtóval szemben lévő kis széken ült, könyökeit térdeire támasztotta. Egyedül volt.
- Harry?
- Kint vár a kocsiban.
Alig láthatóan bólintottam egyet, megfogtam egyik kezét, és kisétáltunk a kórházból a gipsz nélküli lábaimmal.

42.rész_

*Liz szemszöge

Minden új volt.

  A szagok, az illatok. Az arcok, amiket ismertem. Az érzések, amiket már birtokoltam azelőtt. A kapcsolataim... 

Ott, fent a szobában már egyszer rájöttem, hogy megbántottam Őt. De valahogy elfelejtettem. Valamiért mégis vigasztalni akartam, pedig nem tudtam, miért. Ösztönösen ültem mellette a nappaliban, ösztönösen fogtam meg a kezét. 

  Liam és a többiek valami plázában vásároltak be. Harry elment fürdeni, de még lent is hallottam, hogy halkan dúdol a zuhanyrózsának. Van körülbelül fél órám. Gyerünk!

  Louis nyugodtan nézte a sötét képernyőt, ami semmilyen műsort nem mutatott. Csend volt. Mellkasa lassan emelkedett meg minden harmadik másodpercben, ahogy még lassabban szívta be a levegőt. Haja szanaszét állt, de még így is nagyon rendezett volt. Homloka, orra, ajkai és álla vonala elbűvölt. Még a számat is elfelejtettem becsukni.

- Egy légy bele fog repülni. - rám sem nézett, úgy közölte velem színtelen hangon.

- Mit csináljak?

- Például csukd össze.

Hülyének éreztem magam, de valahogy beszéltetnem kellett. Vagy érjen hozzám, mindegy. 

- Segíts. - ennyire vagyok képes. Reménytelen.

Csigalassúsággal felém fordította fejét, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. De a szeme mindent elárult. Ahogy lenézett rám - mert magasabb volt nálam -, olyan Louis volt. Utánozhatatlan. 

Nem mondta ki, de tudtam, mire gondolt. "Ezt most komolyan mondod?". Még el is tudtam képzelni, ahogy szemöldökét kételkedve felhúzza. De nem tette. Csak ült, bámult, és nem csinált semmit.

  Észre sem vettem, hogy közelebb került hozzám - szó szerint. Szemhéja félig lecsukódott, ahogy valószínűleg a számat nézte. Orra az enyémnek ütközött, homlokát az enyémnek nyomta, lélegzete az enyémmel keveredett. Fahéj illata volt. Behunyt szemekkel szívtam be csodás illatát. 

- Liz, miért csinálod ezt? - a kérdés értelmetlen volt. Habár a szívem eszeveszettül vert, attól még rendesen hallottam, mit kérdezett. De nem volt értelme. Értelem nélküli. 

- Mit?

- Elkábítasz, pedig mindketten tudjuk... hogy nem szabad. - hangosan nyelt egyet. Én is így tettem.

Ajkai még közelebb kerültek. Már csak pár centiméter. Egy másodperc alatt át lehetne szelni. De egyikünk sem csinálta. Csak ültünk, egymásnak dőlve, arcunk a másikénak nyomva, mégsem történt semmi.

Nyitott szájjal és csukott szemekkel szívtam be a levegőt, amit Louis kifújt.

- Sajnálom. - azok a fránya, utálatos könnyek. Olyan sebezhetőnek tűnök miattuk.

- Nem baj. 

A varázs elmúlt, elhúzódott tőlem és ezzel a mozdulattal együtt fel is állt. A nappalit elhagyta, és utána már csak egy ajtócsapódást hallottam. Elment.

Harry rá 10 percre megjelent.

  Hajából csöpögött a víz, de most nem érdekelt. Szomorúan néztem végig, ahogy ugyanazt megcsinálja, amit Lou előtte. De ő folytatta, gyengéden megcsókolt és nyakamat simogatta. Az összes hajszálamat a vállaim mögé sodort, majd mosolyogva megszólalt.

- Nem vagy éhes?

Nem voltam az. De örömet akartam neki szerezni.

- De. Nagyon. 

Vigyorogva felpattant helyéről, a konyhába szaladt és elkezdett csörömpölni. 

Ajtó nyitódott és csukódott. Az illat ért hozzám el legelőször. Louis. 

  Harry-hez ment, nevetgéltek, és főztek, sütöttek. Fogalmam sincs, mit. Legszívesebben odamentem volna hozzájuk, néztem volna, ahogy boldogak együtt, a két barát. De nem akartam elrontani jókedvüket. Így hát maradtam ott, ahol voltam, és vártam, hogy elkészüljön a kaja.

41.rész_Az elejétől

*Liz szemszöge

Kinyitottam a szemem. 

  A fehérre lefestett falat foltok díszítették, de még teljesen színvak voltam. Bal könyökömre támaszkodtam, de egyből visszazuhantam. Annyira szédültem, hogy hirtelen a valóságba kerültem...

Fehér villódzó hernyóknak látszó valamiket láttam, mindenütt. Akárhova néztem, követték tekintetemet. Idegesítőek.

  Mint egy érintetlen, kecses állat, úgy rezzentem össze minden kis neszre. Mögülem egy reccsenést hallottam. Nem tudtam felfogni, mi volt az. Megfordultam, de a fejem még mindig nagyon fájt.

Egy sóhaj. Ismerős hangok. Ismerős arcok. Hogy hívják őket?

Egy mosoly. Ismerős érzések.

Egy érintés. Emlékek... Harry. Így hívják. Harry. Harry. Ahogy ízlelgettem ezt a szót, ezt a nevet, egyre több minden kezdett eszembe jutni. Például hogy az enyém. Harry az enyém. Megkönnyebbült, ahogy látta: felismertem. Mint egy vadállat, akitől félni kell... vagy nem is tudom.

- Liz?

Miért mondja? Így hívnak? Édeskés ízt éreztem. Valami ismerős. Liz.

  Szólásra nyitottam a szám, de egy hang sem jött ki rajta. Csak alig hallhatóan nyöszörögtem.

A másik. Ránéztem. Száját nagyon éles vonallá préselte, ahogy ő sem tudta, mit csináljon vagy mondjon. Nagyot dobbant a szívem. Itt volt. Pedig megbántottam. Louis. Ő az. Emlékszem.

  Hideg volt, de a takaró alatt a lábaim majd megsültek. Ki akartam húzni őket onnan, lerakni a földre a talpaimat és felállni. Hogyan is kell? Egyiket a másik után. De melyik az egyik és melyik a másik? Annyira egyszerű... De mégsem. 

Az elejétől kell kezdenem. Mondjuk... a kezeim. Az oldalamon feküdtem, jobb kezemet összenyomva magam alatt. Megmozdítani, csak ennyi. De nem megy! Nehéz. 

Gondolkodni már tudok. Pipa. Várjunk csak! Mi ez? Az ujjaim? Azokat mozgatom? Tényleg én csinálom? Olyannyira örültem ennek, hogy a lábammal ösztönösen elkezdtem ugrálni. Az ágyban. Kicsit hülyének éreztem magam... de a fenébe is, most tanulok meg újra mindent!

  Nevetés. Louis. Ő nevetett.

- Mi van? - meghökkentem. Az én hangom. Még nagyon új volt, ahhoz képest, hogy már 16 éve az enyém. 

- Járni még nem tud, de már ilyen... 

Meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy újra beszélni tudjak.

- Milyen ilyen?

- Ilyen... - csupasz talpait vizsgálgatta egy ideig, majd mikor már azt hittem, nem fog megint megszólalni, mégis megtette: - ilyen Liz. - megrázta fejét, mintha valamit rosszul mondott volna, de rám nézett, egyenesen a szemembe. 

- Én örülök neki. - Harry kedvesen és nagyon óvatosan megölelt, olyannyira tapintatosan, mintha mindennel meglehetne bántani. Egyik térde alatt a matrac felnyögött, keze érintése a bőrömön felvillanyozott, szemeinek megszokott színe megnyugtatott. A fürtök, amiket fésűként használt ujjaival tett rendbe... 

Még mindig csak feküdtem az oldalamon. 

  A beszélgetés óta reflexből rugdalóztam, mint egy óvodás, és a csuklómat is tudtam már ropogtatni. Haladunk.

Gyerünk Liz, finoman, nőiesen. Az elejétől! Csak okosan. A vállam... megy ez! Lassan kihúztam magam alól a karomat, az öröm mindenhova eljutott a testemben, őrületes hangossággal üvöltözte: sikerült!!

De egyből elszörnyedtem. Ahogy a vér újra feléledt, a vánszorgásból galoppozásba kezdett, a kezemben ide-oda cikázott, a bőröm szúrt, ezer meg ezer tűt döftek bele láthatatlan rosszakaróim. Másik tenyeremet rátapasztottam a jobb könyökömre. Hé, állj, szünet! Sikerült! 

  Jó, nyugi Liz! Így tovább, kislány. Most komolyan magamhoz beszélek? Istenem. Legalább Harry és Louis nem hallja. Legalább.

  Mi következzen most? A lábam? Ahogy arra gondoltam, hogy majd fel kell állnom, egyensúlyoznom és járnom kell, egy hatalmas csillogó, kék tengert láttam magam előtt. Életem tengerét. Ahogy végignéztem a víz felszínén, addig ameddig tudtam, szívem elnehezült. Ez a tenger... sosem fog elfogyni. Átúszom a másik partra. Átúszom és felülök még egyszer egy sziklaszirtre, és megint elgondolkodom: ez a tenger mit jelent nekem. Próbálni. Ezt csinálom majd. Megpróbálom. Ha nem megy, legfeljebb belefulladok és újra ülőhelyemre kerülök és újra nekifutok. Csak azért is! 

  Az újonnan szerzett érzés felturbózott, az elszántság adrenalinná változott, az pedig lobogó tűzzé. A tűz szikrákat vetett a torkomba, hasamba, combomba és talpamba - egyszóval mindenhova. Magként ültetődtek el a most földnek nevezett izmaimba. Megerősödtem. Újra én voltam az. Liz voltam és vagyok.

Csak úgy megtörténtek ezek a dolgok. A takaró lekerült rólam, lassan, de már nem volt rajtam. Ott álltam vele szemben. Harry szája centikre volt az enyémtől. Még mindig nagyon szédültem a hirtelen felállástól. De megcsináltam, és ez a lényeg. 

  Kezeim ösztönösen az ő kezeit ragadták meg, ujjaim az ujjai között játszadoztak, szemem ajkai és tökéletes vonásai között cikázott. A gödröcskék egyre mélyebbek lettek, egyre több foga villant ki, egyre jobban örültem neki, hogy átúsztam a tengert.

De mintha még mindig a szirten ülnék. Mit kell ilyenkor csinálnom? Csak egyszerűen... csókoljam meg? Végtelennek tűnő ideig gondolkodtam ezen. Aztán ő cselekedett helyettem. Minden olyan ösztönös volt. Hagytam, hogy eszembe jusson minden.


Az elejétől kezdtem.
  De megtanultam. Másodjára. Ezt mások nem mondhatják el magukról. Szóval büszke vagyok magamra. Mert Liz voltam, vagyok - és ameddig csak tudok - leszek.

40.rész_

*Harry szemszöge

  Amióta leültem eltelt 1 óra. Már nagyon untam. Gondoltam, hogy befekszem Liz mellé... inkább nem. Nem szeretném felébreszteni. De annyira csábított, ahogy háttal  feküdt nekem, vállától a darázsderekán keresztül a csípőjéig a paplan teljesen betakarta, még álmában is kecses pózban van... Szó szerint csorgattam a nyálamat. Undorodva letöröltem a szám széléről az átlátszó nyált, felálltam és lassan, mint egy vadász lopakodtam oda Liz-hez. Most vettem észre, hogy egyre feltűnőbben zilál. 

  Éles sikoly hagyta el száját. Nem volt hangos, de mégis a fülemre tapasztottam kezeimet. Karjával felém csapott, majd hasához kapott, magzatpózba görnyedt és fogait villantotta, ahogy vicsorgott. Megrémültem.

- Liz! - ráztam meg vállát. Forró és izzadt volt. - Liz!! Megijesztesz! 

Louis rontott be a szobába. 

- Mi történt? - kezeit oldalra tartotta, mintha egy tömeget kéne visszatartania. - Mi történt Liz-zel?

- Istenem, Liz, kelj már fel! - ügyet sem vetve Lou-ra, tovább beszéltem barátnőmhöz.

Tudom, hogy ezért még kapni fogok, de lehet, hogy ezzel megmentettem az életét. A haját elsodortam a fülétől, és beleordítottam, hogy szeretlek.

*Liz szemszöge

Tönkrement...

  Mi ment tönkre? Mi? Nagyon melegem van. Még mindig csak csókol. Vagyis csak csücsörít, szemét becsukja és ül egy helyben. Legszívesebben felpofoznám. Harry nem ilyen. Nem ilyen!

Tönkrement...

  Hirtelen a kék fények eltűntek a szobából, minden fekete lett. Még mindig összeért a szánk. Óvatosan elhúzódtam tőle, körülnéztem, hogy hozzászokjak a sötétséghez. Nem sikerült. Minden olyan koromfekete lett. Rémálomba illő.

Tönkrement....

  Mi ment tönkre? Egy hang folyton ezt suttogja. "Tönkrement." De mi? A világítás? A csókolózás? Mi? A hangocska valahonnan a szobából jött. Mögülem? Megfordultam.

- Tönkrement, látod? - a vörös izzó szempár alatt gonosz vigyor jelent meg.

Kérdeztem volna: de mi? 

- Nézd. - aprócska kezével egy játékbabára mutatott, aminek mindkét szeme különböző gombocskákból készült, az egyiket csak egy szál cérna tartotta már. Arcán több helyen is varrás, egyik lába félig leszakadt, hasából pirosas anyag hullik ki. Valakire hasonlított.

- Tönkrement.

- Látom. - suttogtam. - De ki ez? 

A vigyor grimasszá változott, a szemek egyre jobban világítottak a sötétben. 

- Tönkrement! - erős ütés helyét masszíroztam a vállam környékén. Megütött volna?

- Látom. De ki ez? - hangom erőtlenül csengett, ellentétben a kis szörnyetegével. Magabiztos és rekedt volt.

- Hát nem ismersz rá?

Feje oldalra billent, a grimasz hegyes fogas vigyorrá alakult vissza. Most láttam csak, hogy a haja göndör. 

Megráztam a fejem, féltem megszólalni. 

- Nézz csak oda! 

Mögém mutatott, ahol Harry továbbra is csücsörítve ült, csukott szemekkel, amik egyből kipattantak. Rám nézett. Nem láttam, de éreztem, hogy rám nézett. 

  Mint egy igazi rémálomban. A csajt megölik, miközben alszik. Eddig ezeken csak nevettem. De most... Két kéz megragadta vállaimat, megrázott és nagyon hirtelen, túl hirtelen minden megváltozott. A film megszakadt, a vászon fehér lett, amit a közepén karmazsin vörös foltok ékesítenek. Vér. 

*Louis szemszöge

Liz csak feküdt, rángatózott, sikítozott, és ijesztő dolgokat csinált. Féltem. Most meg mi történik?

  Harry kiabált hozzá, de semmi. Nem tudom, mit kéne csinálni. Ez nekem teljesen új. A videó játékokban csak meg kell nyomni az A-t, és a szörnynek annyi. Mi a szart csináljak? Mi a szart csináljunk?

Ahogy hullámzott a teste, egy hal jutott eszembe, amit még 5 éves koromban rántottam ki a vízből, a talajon reménytelenül ficánkolt életéért. Persze visszadobtam. Nem bírtam végignézni, ahogy meghal. Bárcsak most is ilyen egyszerű lenne! Csak a vízbe hajítani, és nem törődni vele. Miket gondolok, istenem!

  Egy puffanás, egy újabb sikoly, egy sóhaj. Liz beverte a fejét, Harry megijedt, én pedig felsóhajtottam. 

Na, ez még betegebb lett! Elnézést, de így jött ki! :D 3 komi (3 KÜLÖNBÖZŐ ember) után 41.rész! 

Pannii T. 

39.rész_Zűr

*Harry szemszöge


  Liz megint elaludt. Nem tudom, hogy csinálja. Én esténként nem tudok elaludni, nem hogy nappal. Csodálattal néztem rá, ahogy a két szemöldöke közti kis ránc elhalványult. Lassan, mélyeket lélegezve feküdt az ölemben. Louis és Katie folyton vihogtak a filmen, amit néztek. Szerintem nem volt vicces.
  Óvatosan karjaimba vettem, a lépcsőhöz araszoltam, majd felegyensúlyoztam azon a szobámig. Az ajtót belöktem, Liz-t az ágyra fektettem, leültem a kis forgós székembe és vártam, hogy felébredjen.


*Liz szemszöge

  Megint én aludtam, csak én. Elvileg valami rohadt jó vígjáték ment a TV-ben, amin Lou és Katie egyfolytában nyerített, ezért Harry felvitt a szobájába.

Arra keltem fel, hogy a nyakam iszonyatosan fáj és lágy ringatózás nem enged tovább aludni. De mire kinyitottam a szemem, már egy hideg paplannal letakart ágyon feküdtem. 

- Nem tudom, miért alszol ennyit... - a panaszos hang irányába kaptam a fejem, kezemet a mellkasomra tapasztottam, így próbáltam megnyugodni. A szobában kék fények játszadoztak, de a redőny le volt húzva.

- Nem tudom, miért kell ijesztgetni. - azt hiszem, jogosan durcázhattam.

- Csak az sértődik meg, akinek nincs igaza. - nevetett Harry. Válla alig láthatóan rázkódott, ahogy a saját beszólásán röhögött.

- Inkább gyere ide.

Így is tett, leült a lábamhoz, az ágy egy sarkára, a lehető legmesszebb tőlem.

- Mi bajod van? - nagy nehezen előre hajoltam, hogy megérinthessem karját, de elhúzódott.

- Csak azok után, ami történt, szeretnék egy kicsit... - pár percig elcsendesedett, hogy összeszedje gondolatait, aztán folytatta: ...lassítani. Nem akarom elbaltázni. 

  Örülnöm kellett volna, hogy nem azt mondja, megcsalt, de még így is szíven ütött a dolog. Szomorúan bólintottam egyet, majd hátradőltem, az ágy támlájának. Hirtelen ezernyi meg ezernyi pillanat emléke nehezedett vállamra. Ahogy ugyanitt feküdtem, sértetlen lábbal, ahogy Harry a nyakamba harapott...

Nagyot nyeltem, de a forróság továbbra is átjárta testemet. Mély levegőt vettem, majd óvatosan, reszketve kifújtam. Szemeim behunytam, nem akartam látni semmit, amíg nem szedtem össze magam.
Egyik lábamat felhúztam, a töröttet pedig kinyújtottam, így vártam a csodára.
  Megérte várni. Ujjak érintését éreztem csupasz lábamon, amik a lábujjaimtól egészen behajlított térdemig lépegettek. A tövig levágott köröm néha hozzáért bőrömhöz, amitől kirázott a hideg. Harry nem éppen puha ujjbegyei csikizték azt a részt, ahol a hét fogást csinálja az ember. Várjunk csak... már ott tart? Szívem szerint kinyitottam volna a szemem és néztem volna, hogyan sétáltatja ujjait, helyette inkább továbbra is hátrahajtottam a fejemet, és egy számot kezdtem dúdolni. Fogalmam sincs, melyiket, de olyan hangosan, hogy Harry is hallotta. Halkan kuncogott egyet, ahogy felismerte a számot.
- You've got that one thing... - énekelte. Meglepetten vettem észre, hogy tényleg az szólt belőlem, nagyon hamisan.
  A kis lábak már a hasamon küzdöttek azért, hogy eljussanak oda, ahova akarnak. Még mindig csukott szemekkel feküdtem.
Közben áttértem egy másik számra.
- It's gotta be you... - a farkasüvöltésszerű "youuu" most sem maradt el.
Már a dekoltázsomon lépegettek ujjai.
- And I won't be leaving, til I finish stealing... - megcirógatta a szám és orrom közti részt, a pihéket összeborzolta. Arcát óvatosan az enyémnek nyomta, közben egyfolytában lefelé nézett, úgy énekelte: - ...every piece of your heart. - és megcsókolt.
Két keze közé fogta arcomat, tenyere tökéletesen illeszkedett arccsontomra, hüvelykujjaival kis köröket írt le, ahogyan simogatni próbált.
  Ajkaink újra meg újra összeértek, elváltak egymástól, majd megint találkoztak. Vadul kapkodtam a levegőt, ami talán el is fogyott a négy fal között. Tehetetlenül ültem, hátam begörnyedt, ahogy egy kicsit előredőltem, hogy könnyebb legyen csókolni. 
  Harry teljesen olyan volt, mint Louis. A szoba megtelt a belőle áradó illattal, amiből sosem elég szippantani, de sokat sem mersz, mert félsz, hogy elfogy, és helyette valami teljesen idegen szag marad. 
  Nem tudom. Izzadtam. A tenyeremet nem tudtam elégszer beletörölni a miattam nyirkos takaróba. Orromra és homlokomra idegesítően nehezedett a víz. Hajam tarkómra tapadt, és csomókban kapaszkodott vállamra. Hirtelen nagyon meleg lett. Hirtelen nagyon forró lett minden. Szédültem. Forgott velem a világ. Nem szívesen, de kinyitottam a szemem és körülnéztem. Semmi sem változott, semmi sem mozgott. Csak én. A gyomrom. A gyomrom görcsben állt. Ronda csomót kötöttek rajta a pillangók, amiket Harry élesztett újra, valahányszor ilyen közel volt hozzám, vagy egyszerűen csak hozzám ért. De most rosszat csináltak. Hányingerem lett. 
  A legszívesebben kiabáltam volna. "Mi történik?" - üvöltöttem. Gondolatban.
Egy orr, becsukott szemek, göndör haj. Nem értem. Pedig olyan egyszerű!
Fájt. Valami... valami fájt. Valami nagyon fájt. Lehetetlen módon. A könnyek máris készülődtek. Gyötört egy szó, egy mondat, egy cselekedet... valami nagyon gyötört. Istenem. Mindjárt végem. A fejem zúg, a gondolatok összekavarodtak, egy árva értelmes dolog nem jut eszembe. A fülemben dobog a szívem. A szívem vágtat. Versenyt fut. A bőröm viszket. Meg akarom vakarni. De helyette erőszakosan karmolom. A lábam hirtelen megrándul. Utána kapok. Az orrlyukaim tágak, ahogy a levegő - ami már nincs - után kapkod. Villogó foltokat látok mindenhol. Összezavarodtam. Tönkrement...

Sziasztok!

Kissé beteg rész lett, bocsi. :D Egyet szeretnék kérni. Csak egyet. Kérlek, kommenteljetek. 3 komi után jön a 40.rész. Köszi. :)

Üdv,

Pannii T.

38.rész_Nyugis megérkezés

*Liz szemszöge

Az egész utat végig aludtam. A többiek állítása szerint az egész utat végig forgolódtam és többször is hasba rúgtam vagy megütöttem valakit. Pedig nagyon jót álmodtam, köze sem volt verekedéshez...

Az álmomban nem történt semmi különös. Harry és én ültünk egy fahintán, ami a házunk teraszán volt. Csak hintáztunk, de ennyi elég is volt. Nem beszéltünk, mintha kitaláltuk volna a másik gondolatát. Tenyerem a mellkasán nyugodott, fejemet vállán pihentettem. Kezével átkarolt, így húzott közelebb magához. Csak ültünk, lábunkkal hajtottuk magunkat előre és hátra. Magunk elé néztünk, egész végig. A lemenő nap narancssárga fénycsíkokat vetett arcunkra, ahogy a kopott kerítés résein beszűrődött. A fű, ami még látszott az álomképben, gyönyörűen festett a sárgás fényekben. Rögtön az élénkzöldet sötétbarna föld váltotta fel, egyfajta elválasztófal volt a pázsit és a színes, pompás illatú virágok között. Lenyűgözött, még akkor is, ha tudat alatt nem tudtam, hogyan kell elcsodálkozni ilyenen. 

Nem tudom, meddig tartott az út, de az álmom rövid volt, legalábbis annak véltem. Minden egyes pillanatban egy csöppet öregedtünk, a ráncok szépen, lassan megjelentek, egyre többen lettek. A hajunk nem változott, csak a színe lett élettelen, szürke hajtömeg. Továbbra is mosolyogtunk, ugyanabban a pózban, mikor még tizenévesek voltunk. Szemünkben fáradtság, kimerültség, de boldog élet múltja tükröződött. Irigyeltem őket. Valahogy nem ismertem magunkra. Valahogy mások voltak. Talán mert megöregedtek, ahogy az idő elszaladt mellettük? Békések, szerelmesek voltak, éppúgy, mint mi. Nem értem...

És felébredtem. 

- Liz... hahó... álomszuszék... - nevetett Harry, fogsorát kivillantva. 

Nem tudtam, mit mondjak. Nem voltam kába, ahhoz képest, hogy eddig egész végig aludtam. Szívem elnehezült, ahogy visszaemlékeztem az álmomra, hogy milyen boldogok voltunk, szavak nélkül is. Nem mintha most nem lennénk azok. 

Szemeimben könnyek gyülekeztek, érdekes módon mégsem gördültek le az arcomon, végig az államig, hogy ott megálljanak és szabadon cseppekben leessenek. 

- Hé... Liz, a frászt hozod rám! Mi a baj? - megfogta a vállamat és megrázott, de nem bírtam megszólalni. Csak bámultam rá, bár alig láttam belőle valamit. Valamiért könyörögtem neki. Fogalmam sincs, miért. 

- Harry. - rám nézett, hogy folytassam. - Szeretlek.

- Istenem, Liz, én is. - felnézett, az égre, magához ölelt és puszikat nyomott a hajamra. Addig észre sem vettem, hogy a szabadban vagyunk.

- Hol... hol vagyunk?

- Nálunk, a kertben. Még jó idő volt, amikor megérkeztünk, te aludtál, úgyhogy kihoztalak ide a hintához. - mosolygott.

Ez megmagyarázta azt, hogy ilyet álmodtam. Körülnéztem, de nyoma sem volt olyan színes virágoknak, a nap sem volt lemenőben. A fű sem volt olyan feltűnően zöld, öregeknek sem látszottunk. A biztonság kedvéért megtapogattam az arcomat ráncok után kutatva. Nem találtam egyet sem, de Harry bőrét is megvizsgáltam. Annyi ideig néztem, hogy zavarba jött szegény, és kínosan felnevetett, miközben leült mellém.

- Na?

- Tessék? - nem értettem, miért kérdezte: na?

- Be akarsz jönni? Vagy hazavigyelek? - már állt volna fel, de megfogtam csuklóját és amennyire csak tudtam, magam mellé húztam. Mélyen a szemébe néztem, arra vártam, hogy megcsókoljon. Helyette csak megcirógatta arcomat az állam mentén. Megfogtam kezét, tenyerébe nyomtam egy puszit és rámosolyogtam, továbbra is játszva ujjaival. - Ezt mégis milyen válasznak véljem? - széles vigyor jelent meg arcán.

- Olyannak, hogy még maradjunk itt egy kicsit. - lassan megcsókoltam, féltem, hogy valamiért eltol majd magától, de ehelyett csak félresodorta hajamat és nyakamra tapasztotta kezeit. 

Valami hiányzott. Valami, ami kézzel fogható, de mégis csak gondolatban létezik. Valami, amire már nagyon szükségem volt. Egy csók Harry-től. Erre volt szükségem. Amint megkaptam, súly és gond nélkülinek éreztem magam. Idő és tér megszűnt körülöttem, semminek sem volt hatalma felettem. 

Amikor elhúzódott, a földet kezdte fürkészni, ajkait harapdálta. Egy kis ideig még gondolkodott valamin, majd felnézett, egyenesen a szemeimbe. Fájt már tartani a kontaktust, ezért gyorsan elkaptam a fejemet és a kert végébe bámultam. Csak annyit hallottam, hogy mély levegőt vesz, aztán megérinti a kis kilátszó bőrfelületet, amit a farmer és a póló nem takart el. Hideg ujja lehetetlenül idegesített, de nem szóltam egy szót sem. Vártam, hogy történjen valami. Semmi. Síri csönd. Még a halk ciripelés is abba maradt, a madarak is elcsöndesedtek. Egyedül a szél zúgott a fülemben.

- Most meg mire várunk? - ez a kérdés égette a nyelvemet, amint kimondtam.

Felkapta a fejét, szemöldökét ráncolta, de válaszolt:

- Nem tudom. Talán... 

- Talán?

- Nem akarsz...? - nézett rám, és amikor látta, hogy leesett, elnevette magát. - Csak vicceltem. Kezd hideg lenni. Gyere, menjünk be.

Épphogy talpra állt, felkapott, megmosolyogta, ahogy kezeimmel szorosan kapaszkodtam nyakába. 

Ahogy mondta, be is mentünk a nappaliba egy üvegtolóajtón keresztül, amit Niall nyitott ki nekünk.

- Ébren vagy már? - kezében megint valami nagyon gusztustalan szendvics ékeskedett, de amennyi megmaradt belőle, feltételezem ízlett neki. 

- Nem, alszom. - kommentár nélkül becsukta mögöttünk az ajtót.

Mindenki a konyhában volt, kivéve Zayn-t. Harry leültetett egy bárszékre, nagy nehezen elhelyezkedtem rajta, majd vettem egy maréknyi csipszet. Louis tölött nekem limonádét, ami rohadt keserű volt.

- Én csináltam.

Büszke volt a mosolya, ami azt jelentette, hogy a többiek sem szólták le.

- Finom. - nagy nehezen kinyögtem ezt az egy szót, vigyort produkáltam, aztán letettem a poharat.

Elbotorkáltam a nappaliba, ahova követett Lou, Harry, és Katie, ledőltek mellém a kanapéra és mindhárman nagyot sóhajtottak. Olyannyira egyszerre volt, hogy azt hittem, előre megbeszélték.

- Nézzünk valami jó filmet. - ezzel Katie felvette a távirányítót a kis, ovális dohányzóasztalról, ami a TV és a bőrkanapé között helyezkedett el.

Valami krimi ment, amiből semmit sem értettem, szerintem semmi normális nem volt benne. De a többieknek tetszett, szóval hagytam magam, és aludni próbáltam. Pár perc után sikerült is.

Uramisten!

Köszönöm!!! :')
Most így 1:17-kor ez nagyon kellett már nekem, most már nyugodtan alszom el. :D
Istenem...
Pannii T.

37.rész_

Sziasztok!

Egy kis közlemény, mielőtt folytatnám a történetet. Barátnőm azt gondolta, hogy vége van. Mert vége illata volt... :D Tudom-tudom. De még nincs vége, és egy darabig nem is lesz. Szeretnék 99 részt megírni és a 100. végén elköszönni. Felfedezni egy új világot, új reményekkel, új titkokkal. Ez lennék én. Majd el kell köszönnöm szinte mindentől... nehéz lesz. Beleélem magam. :') <3

DE! Ez csak hetekkel később lesz. Talán addigra a suli megint elkezdődik, nem tudom. 

xoxo Pannii T.

*Harry szemszöge

Majdnem elvesztettem Liz-t. Annyi fájdalmat okoztam már neki. Tényleg nem értem... nem tudom megérteni, hogy bírja ki mellettem. De adott egy utolsó esélyt. Amit nem szalasztok el újra. Soha többé.

Mostantól minden lépésemet meg kell fontolnom. Minden lépés, amit nem fontolok meg, a véget jelentheti. Minden lépés, amit rossz irányba teszek, tönkretehet mindent.

A hét további napjai csak úgy elrepültek. Liamék persze egész végig kint játszottak, este beszámoltak mindenről, elmentek aludni és megint kettesben hagytak minket Liz-zel. Nem irigylem őket, amiért nem tudnak olyat megtenni, mint én. Annál nincs is jobb. Mint egy csodálatos lánnyal lenni.

Szombaton csak mi nem pakoltunk össze. Szerdától kezdve nem csináltunk semmit, csak feküdtünk egymás karjaiban és szívdobbanásainkat hallgattuk. Annyira megszoktam már, hogy fájt más hangokat is hallani.

Louis méltatlankodva lépett be a szobába.

- Úgy tudtam! Miért nem látom indulásra készen a bőröndjeiteket? - tettetett sértődöttséggel beugrott közénk a takaróra és jól szétforgolódta magát, hogy csak Liz maradjon mellette, én meg már harmadjára essek le egy ágyról. Ott feküdtem a földön és vártam, hogy valamelyikük felsegítsen.

*Liz szemszöge

- Louis!!! - sikítottam a nevét, mert már sírnom kellett, annyira csikizett. 

- Oké. Vége. De pakoljatok már össze, tényleg. Már csak rátok várunk. - ezzel felült, még egyet megpaskolta a hasamat, ami elégedetlen morgást hallatott. Mindketten nevettünk, aztán lepördült a szőnyegre, Harry mellé, és felsegítette. - Akkor én megyek. Pár perc múlva visszajövök.

Becsukta maga mögött az ajtót, hallottam, ahogy hangosan trappolva elmegy. Az ágy közepén feküdtem, lábaim kicsit lelógtak, magam mellett kissé megtámasztottam magam a könyökömmel. Ezt a tökéletességet kihasználva Harry finoman rám mászott, térdén megállva előre dőlt, hogy kezével megfoghassa államat és megcsókoljon. Lábaim az ő lábai között pihentek, szabad kezével összegyűrte pólómat a derekamnál.

- ...most... nehh...nem kéne. - nem bírtam rendes szavakat kinyögni, annyira elvesztettem a fejemet. - Hallod?

- Persze. - nevetett. - Az már más kérdés, hogy fel is fogom... - ezzel lehúzta rólam szinte az összes textilt. Egyedül a melltartót és a bugyit hagyta rajtam.

Úgy nézett végig hosszú lábamtól kezdve sebesre harapdált ajkaimig, mint aki büszke. Nem tudom, mire. :)

- Csak a nyáladat fogod csorgatni a hasamra, vagy csinálsz is valamit? - kínosan felnevettem, majd libabőrös karomra mutattam: - Kezd hideg lenni, mister! 

- Egy pillanat. 

- Naha... - nem tudtam, azt mondjam: aha. Vagy azt, hogy: na persze. Helyette összemosottan motyogtam magam elé.

Szemöldök ráncolva, hitetlenkedve nézett rám, szólni akartam, de a lehető legaranyosabb módon belém fojtotta a szót. Csókunkba többször is belemosolygott, nevetett rajta, hogy kapkodom a levegő után. Óvatosan bánt velem utána... mintha... mintha törékeny lennék. Pedig nem voltam az. Egyenlőre a kapcsolatunk volt törékeny. És a lábam.

- Harry! Louis mindjárt visszajön. Nem szeretném, hogy ránk nyisson.

- Szerinted miért zártam kulcsra az ajtót? 

Észre sem vettem, hogy így tett volna, de ez még nem nyugtatott meg.

Óvatosan a nyaka köré fontam a karomat, így közelebb húztam magamhoz, egyenesen a szemébe néztem. Nem tudom, mit láthatott a tekintetemben. De én az övében mindent felfedeztem. A szerelmet. A megadást. A bájt. Az életet. Az életemet. Az életünket.

- Baj van?

Értetlenül néztem rá, nem tudtam, mire gondol...

- N-nincs.

- Nem szeretnéd? - a mondat végén elhalkult a hangja. Kis ideig két szeme között cikáztam, nem tudtam, melyikbe nézzek hirtelenjében. A jobb oldalit választottam, majd rájöttem, mit is kérdezett.

- Mi? De! Nagyon... - ahogy számítottam rá, nem engedte, hogy végigmondjam, amit akartam.

Miközben szánk összeért, többször is eszembe jutott, hogy a recepciós még most is kukkolhat. Istenem! Szememet összeszorítottam, nem akartam erre gondolni. Amikor már azt hittem, elfelejtettem, másik probléma jelentkezett - mint mindig.

*kopp-kopp* És Louis beüvölti: bemehetek?

Ijedten Harry-re néztem, egy halk "francba" elhagyta a száját, utoljára adott egy puszit és felöltözött. Én is fel akartam, de megállított.
- Maradj az ágyban, takarózz be. Majd azt mondjuk, rosszul lettél. - bólintottam, majd a paplan alá bújtam, fejemet kidugtam, úgy vártam, hogy kinyissa az ajtót.
Louis türelmetlenül lépett be, amikor körbenézett még idegesebb lett. Aztán rám talált a tekintete. Szerintem rosszul színészkedek, de egyből végtelenül aggódó lett.
- Liz! Jól vagy? - az ágyhoz sietett, megfogta a kezem és panaszos hangon felmordult. - Nagyon hideg vagy!
Harry-re néztem, segítséget kértem tőle, nem tudok normálisan hazudni.
- Csak megfájdult a feje. Ennyi.
- Értem. - homlokát ráncolta még egy darabig, de utána elengedte ujjaimat, amiket addig szorongatott. - Akkor még ne pakoljatok. Várunk még egy kicsit. - rám nézett, aztán nagy levegő után folytatta: - Te meg csak pihenj.
Mint aki mozdulni sem bír, alig láthatóan bólintottam egyet, elviseltem, ahogy szomorúan a homlokomra nyom egy puszit és ott hagy minket.
- Ez nem volt jó ötlet.
- Jobb lett volna, hogyha üvöltözik, hogy miért nem vagyunk készen? - leült mellém, szorosan átölelt.
- Nem...

Kicsit lelombozva összeszedtem a szétdobált cuccaimat, a fürdőszobából kihoztam a fogkefémet, és beraktam mindent a bőröndbe. Harry is így tett, az ajtó kinyitása előtt még megcsókolt, gyorsan, de nem elkapkodottan. Nevetve elhúzódott, amiért belecsíptem. Menjünk már!
Kinyitotta nekem az ajtót, a bőröndöket kitolta a szobából és a lift mellé állította.
Louis és a többiek már ott vártak.
- Hogy vagy, cica? - hát persze. Miért is gondoltam arra, hogy Louis nem mondja el Katie-nek?
- Hát... - meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy beszélni tudjak. - Jobban.

Utána már senki sem kérdezősködött, egyszerűen beszálltunk a kocsiba és elindultunk. A sofőr nyugodtan vezetett, nem tudom, hány óra lehetett, de sötét volt; a vihar miatt, talán, ami közelgett.
De nem érdekelt. Békésen aludtam el Harry mellkasán.

36.rész_Utolsó esély

Amikor beléptem a szobába, mindenki fellélegzett, megkönnyebbülve álltak fel ülőhelyükről.

- Liz!

- Hát itt vagy!

- De aggódtam érted...

- ... minden rendben lesz.

- Istenem! Mit fognak majd hozzá szólni?

- Nyugi.

- Hagyjátok békén...

- Úristen.

- Liz, mint legjobb barátnőd, melletted állok.

- Mit műveltetek?

Kérdésözön. Ettől tartottam. De én egyenesen Harry-hez vágtattam. Mindenkit félrelöktem. Most csak egy célpontom van. 

Meg akart ölelni, de amennyire csak tudtam, egy kezemmel két csuklóját megfogtam és a szabad tenyeremmel pofán vágtam. Nem volt erős, de - reflexből, vagy nem tudom - oldalra fordított fejjel kissé hátradőlt. Nézett egy pontot, várt, majd amikor elég ideig simogatta a pofon helyét, rám csodálkozott.

- ...? - a hangtalan kérdés, amit feltett, a lehető leghangosabb volt, amit eddig hallottam.

- Ezt megúsztad. Majdnem... érted? Majdnem. Te. Te állat. Miattad majdnem... - nem tudtam, mit kéne mondanom a majdnem után. Majdnem.

- Szóval akkor...? - felcsillant a szeme, arcán a halvány mosolyból vigyorgás lett. - Félre ne érts. Örülnék egy gyereknek. De még fiatal vagy, nem szeretnélek tönkre tenni.

- Persze. Értem én. Viszont egyet tudnod kell. - amíg mellkasán bökdöstem, vártam egy picit. Mély levegő. Még egy. Még kettő. Elég bátor vagyok, Lou-val is megtettem. - Vége.

Louis mögöttem megdermedt, éreztem. Ugyanezt mondtam neki is. De most nem sírtam. Vártam, hogy a könnyek lehetetlen módon csordogáljanak, de nem jöttek. Kőkemény voltam. Abban sem voltam biztos, tudom-e, hogyan kell könnyeket ejteni.

- Tessék? - értetlenül állt előttem. Aztán: - Miért? 

- Harry. Kérlek. Túl sok volt nekem az, amin érted végig mentem. Túl sok.

- Tudom. Nem is érdemellek meg.

Na ez pofán csapott. Egyet értett, nem ellenkezett. Szerinte is szakítsunk? Közös megegyezés alapján? Az olyan... béna lenne.

Szerencsémre Louis közbe lépett.

- Nem. Nem engedem. - itt jelentőségteljesen rám nézett - Ti tökéletesek vagytok együtt. Nem hagyhatjátok, hogy egy ilyen... kis probléma közétek álljon. Srácok. Légyszi.

- Én nem szeretném abba hagyni. - mintha nem is egy mondat, hanem kis sóhaj lett volna Harry szájából.

- Szerinted én igen, te buta? - hozzábújtam, gyors szívverését hallgattam, aztán kicsit hátrább léptem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Utolsó esély. Jól őrizd meg. Az utolsó. - ezzel gyors csókot adtam neki, amit folytatni akart, de elfordultam. Nagy nehezen kivettem az ágy alól a neki szánt kis ajándékomat.

- Nem kellett volna... - kezét úgy tartotta maga előtt, mintha fegyvert rántottam volna rá. Fejét csóválta.

- De. Úgyhogy fogadd el.

Lassan a kezébe vette a kis dobozkát, amit még lassabban nyitott ki. Szeme csillogott. Talán a készülő könnyektől. Bár nem nagyon megható az ajándékom.

Kiemelte a fehér pólót, mindenkinek megmutatta, büszkén fel is vette. A kis kép, ami rá volt nyomva, szépen kisimult mellkasán. Rólunk készült. Alatta kis betűkkel ráírtam: 

I love YOU

Megköszönte, hosszú ideig ölelt, majd miután elengedett, megcsókolt. Még több ideig, mint ameddig karjai fogságában tartott. Nem érdekelte egyikünket sem, hogy a többiek ott vannak. Talán elfordultak. Talán Louis szenvedett. Talán a recepciós srác popcornt szorongatva figyeli a Happy Endet. Talán. Nagy szó.

Megettük a tortát, amit hoztak, mindenki kapott egy szeletet. A TV előtt ülve elfogyasztottuk, mindenki a maga lassú vagy gyors tempójában. Én kivételesen inkább csak néztem, ahogy Harry előre, maga elé mered. Néha nyelt egyet. Néha pislogott. Néha megvakarta az orrát. Csodálatos volt. Az enyém. Majdnem elvesztettem. Ennek a gondolata lelombozott, de inkább elsöpörtem egy sarokba, ahol már sok ilyen gondolatfoszlány volt. 

35.rész_

*Harry szemszöge

Nem nagyon emlékeztem rá, hogy védekeztem volna. Szemöldökömet ráncoltam, mintha attól minden megoldódna.

Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki hang rajta. Talán arra vártam, hogy beleszálljon egy légy, kórházban kössek ki, és akkor a problémát későbbre halaszthatom. Vagy akár el is felejtődne. Nem hiszem. Megnyikkanni sem tudtam, ezért inkább csak megráztam a fejemet. Talán most derül ki valami... valami, ami sorsdöntő...

Liz lefeküdt az ágyba, hozzám sem szólt. Be sem takarózott, de elnyomta az álom. Megpróbálkoztam vele én is, nem nagy sikerrel, mert csak zakatolt és zakatolt a fejemben a gondolat, lehet: tönkretettem egy életet.

Másnap későn keltem, Liz sehol, valószínűleg elment sétálni. Amennyire tudott.

Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy szomorkodjak. Végtelenül boldognak kellett volna lennem, mert ma van a szülinapom. A búslakodás kérdése elhangzott.

Ahogy számítottam rá, Zayn és a többiek berontottak a szobába, az ágyon kezdtek ugrálni, a tortát üvöltözve rakták le mellém az éjjeli szekrényre, majd énekeltek egy sort. Szomorkásan megmosolyogtam, hogy legalább lássák: hálás vagyok. Valamennyire.

- Harry! Isten éltessen! Hány éves is vagy? - viccelődött Lou.

- Most hagyj békén, kérlek.

- Baj van? Nekem elmondhatod. - ezzel bemászott mellém, törökülésben elhelyezkedett, miközben valami teát szürcsölt. 

Nagyot sóhajtottam, de belekezdtem:

- Liz... vagyis én... szóval... nem védekeztünk... egyszer sem. - becsuktam a szemem, nem akartam látni, hogy mit szól hozzá. Még csak 17 vagyok, a barátnőm még annyi se, és lehet, hogy terhes.

*Louis szemszöge

HOGY MI?! - válaszoltam volna a legszívesebben. Nem elég, hogy Liz megcsalta Harry-t (ráadásul velem), eltörte a lábát... nem. Nem elég. Kellett neki még egy kicsi porszem: lehet, babája lesz. Ha szerencsénk van, még 17 évét betöltheti. Ha szerencsénk van.

Magam elé meredtem: kell legyen megoldás. Nem létezik, hogy csak úgy végbe menjen. Jó, egy baba nem olyan nagy dolog, végül így is úgy is lesz egy neki, de nem most. Nem engedem. Ameddig csak lehet, harcolok, hogy ne történjen meg.

- Harry. Biztos vagy benne? - ha nemet mond vagy int, az lenne a legjobb.

- Nem. Igen. Nem tudom. Nem emlékszem semmire sem. Louis, ismersz. Tudhatod, hogy szeretném azt hinni, védekeztem. De nem tudom, mi az igaz. Azt remélem, hogy voltam olyan okos, de annyira remélem, hogy akár megtörténtnek is hihetem. Viszont annyira kétségbeesett vagyok, hogy hülye voltam, hogy elhiszem: az történt, ami mindannyiunk számára sorsdöntő lehet. - ameddig magyarázott, kezével láthatatlan süteményt szeletelt, ami valószínűleg már csak törmelék volt, annyiszor elvágta.

- Harry. Biztos vagy benne? - újra feltettem a kérdést, hogy azt válaszolja: igen, biztos vagyok benne, hogy volt elég eszem és nem tettem tönkre Liz-t! 

- Abban vagyok biztos, hogy nem érdemlem meg őt.

*Liz szemszöge

Hajnalban kilopakodtam a szobából, lementem a recepcióra, és megkérdeztem:

- Vannak a szobákban kamerák? - a pult mögött ülő szemüveges, pattanásos srác furán nézett rám. Nem tudott hazudni, elárulta a testtartása és hanghordozása.

- N-nem, asszonyom. 

- Tudom, hogy vannak.

- Akkor minek kérdezte meg? - orra hegyéről feljebb tolta szemüvegét.

- Nem tudom. Csak biztos szeretnék benne lenni. Lehetséges lenne, hogy megnézhessek egy felvételt? - szempilla rebegtetve tettem fel a kérdést, hajamat dobáltam, amennyire csak tudtam. Láthatólag hatottam rá.

- P-persze. M-melyik-k szoba? - nagyokat nyelt, szerintem soha nem volt dolga még egy nővel sem.

Kicsit elgondolkoztam, majd rávágtam:

- 189-es.

Kattogott párat, ujjai megszokottan nyomódtak a billentyűzetre. Fura, hogy most még ezt is varázslatosnak ítélem...

- Melyik napról? 

- Nem lehetne, hogy az egész hetit megnézzem? - rám nézett, egy ideig elgondolkodott, a távolba meredt, aztán bólintott.

Felém fordította a monitort, és egyszer csak ott voltam én és Harry. Meztelenül. Nem akartam, hogy a srác is lássa, ezért jobban magam felé forgattam a gépet. 

Jobban megnéztem mindent, háromszor, négyszer, ötször, kilencszer újranéztem a felvételeket, de nyomát sem láttam annak, amit kerestem.

Idegesen közelebb hajoltam, majd a fiú kedvesen megmutatta, hogyan kell leállítani, közelíteni. Frissen szerzett tudásomat felhasználva észrevettem. Ami kellett nekem. Egy bizonyíték.

Gyorsan kiléptem a felvételből, aztán eszembe jutott: mindenki láthat mindent. Minden szeretkezést. Az összeset. Nem csak a miénket. Elfintorodtam, hányingerem lett, de amilyen gyorsan csak tudtam, a lifthez siettem.

Megnyomtam az emeletünk számát. Minden egyes másodperccel közelebb kerültem ahhoz, hogy eláruljam, amire most már valószínűleg mindenki kíváncsi volt.

Hírdetés

Hellóka!

Van egy rohadt jó blog, amit érdemes elolvasni. Habár még csak egy rész van fent, nekem az is nagyon tetszett. Tényleg, el kell olvasni. :D Egyféle drog. :D

Az út a mennybe:
www.fueledby1d.blogspot.hu

Hajráhajrá, olvasniolvasni :D

Pannii T.

34.rész_

Kezek tapadtak a számra és szememre, kezek fojtogatták gyenge bokámat. Megijedtem. Mi történik?

Összevissza rángatóztam, hogy engedjenek már el. Nem voltam biztos benne, hogy el akarnak rabolni, de abban sem, hogy rossz szándékkal.

Suttogást hallottam, ami megrémített. Még jobban. Kezdtem rájönni, talán nem volt olyan jó ötlet belemenni abba a cetlis játékba. Talán nem is Harry volt.

Most, hogy így kicsit elgondolkodtam ezen, nagyon hülyének éreztem magam. Simán belesétáltam egy csapdába. Bárki írhatta a levélkéket, nem kellett volna egyből Harry kézírását felismerni benne. 

A kezek, amik eddig idegesítően izzadtak a bőrömön ahol hozzáértek, elengedtek. Az ágyon feküdtem, összeszorított szemekkel, könnyektől nedves arccal, berekedt torokkal. Szóval ordítoztam? Sírtam?

Kinyitottam a szememet, óvatosan, nehogy olyat lássak, amit nem kéne. Körülnéztem. Liam, Niall, Zayn, Katie, Dani, Louis és végül Harry. Furcsán néztek rám.

- Mi van? - nem ismertem rá a hangomra. Valahogy más volt.

- Jól vagy? - Harry mellém térdelt, kezét lassan a hátamra tette, óvatosan simogatott, hogy megnyugodjak. Észre sem vettem, hogy a szívem versenyt fut a halállal.

Nagy nehezen remegve egy sóhaj kíséretében bólintottam. Majd értetlenül megkérdeztem:

- Mire volt jó ez? Miért? Minek? Miért? Miért? - a miért? kérdés még vagy ezerszer visszhangzott a fejemben. Olyan sokszor, hogy szinte már értelmét vesztette a szó.

- Meg akartalak lepni. De rosszul sült el. Nem tudtam, hogy ennyire meg fogsz ijedni. Sajnálom. - szemét lesütve vállamnak döntötte fejét. A kezem megrándult, automatikusan arcáért nyúlt volna, hogy felemelje és megcirógassa, de megálljt parancsoltam. Még nem bocsájtottam meg, még ha kedveskedni is akartak ezzel.

- Oké.

- Oké?

- Oké. - nem tudtam, mire mondom, hogy oké. Mintha beleegyeztem volna valamibe, amit nem szívesen fogadok el vagy teszek meg.

A többiek, látva, hogy minden oké, kisétáltak a szobából, egymáshoz fordulva, kezükkel mutogatva, mintha az nem lenne elég, hogy beszélnek.

Megvártam, amíg az ajtó becsukódik, majd Harry-hez fordultam:

- Még nincs lerendezve. Csak nem akartam a többiek előtt cirkuszolni.

- Meglepetés lett volna.

- De szólhattál volna előtte, hogy készüljek fel egy elrablásra! - egyik szemöldökét felhúzva nézett rám, jelentőségteljesen. Amikor eljutott az agyamig, hogy mit mondtam, hisztérikus vinnyogást hallattam. Kicsit fellélegzett, mint aki egy büdös szobában ült, de most kinyitotta az ablakot, és friss, üde levegő szállt be, felcserélve a bűzt.

Észre sem vettem, hogy egészen addig a szája és a szeme között cikáztam. Kezével a fülem mögé nyúlt, beletúrva a hajamba. Kábultan érzékeltem, hogy ajkaink összeértek, óvatosan, csendesen. 

Megint megrészegített az az íz, amit akkor éreztem, amikor csókolóztunk. Nem számított, hogy akár oktalanul is, de dühös voltam rá. 

Miközben derekamra csúsztatott kezeinek érintésétől bizsergett a bőröm, többször is belegondoltam: hogy jutottam el idáig?

Minden pillanat, amikor csókolóztunk. Minden pillanat, amikor nem lehetett felismerni, hogy ez itt Liz és ez itt Harry. Minden pillanat, amikor mások voltunk.

Aztán...

Olyan közelinek és friss emléknek tűnt, amikor találkoztunk. Először. Gondolkoztam, melyik napon volt. 

Megfagyott bennem a vér. Szombaton ismertem meg igazán, személyesen. Milyen nap is van ma? Azt hiszem  szerda.

Gondolkoztam, mit éltünk át eddig. 

Kipattant a szemem, ellöktem magamról Harry-t és sietve felálltam az ágyról.

- Mi a...? - ahogy lepördült a a szőnyegre, ahogy szája ferdén kinyílt, ahogy kezét értetlenül a levegőbe lökte, ahogy hangtalanul a takaróra hullottak... máskor mindent megadtam volna ezekért a mozdulatokért, de most valahogy olyan távolinak tűnt.

- Szerinted lotyó vagyok. - nem kérdés volt, mégis válaszolt rá.

- Egyáltalán nem. Miért lennél az?

- Mert csak pár napja ismerlek, és erre lefekszem veled. - éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet, hangom megremeg, de kényszerítettem magamat: most nem sírsz! Elfordultam, hogy ne lásson ilyen végtelenül gyengének. 

Hallottam, hogy lassan föltápászkodik, térde felnyögött, ahogy járásra kényszerítette. Megállt mögöttem, átölelt, de elsántikáltam tőle.

- Most hagyj békén. Kérlek. - miközben hátráltam pár lépést, leengedte kezeit maga mellé, csak lógtak, erőtlennek látszottak. Kipislogtam a nedvességet, megint hátat fordítottam neki. - Szombaton lett kávés a pulcsim. Miattad. Ma szerda van. És ágyba bújtam veled. - csak nagy sóhaj után tudtam kimondani: - Többször is.

- Liz, mondtam, hogy tudok várni.

- Köszi, kend csak rám az egészet!

- Liz. - határozott volt a hangja. Olyan, amitől a vinnyogó kiskutyák elcsendesednek. 

Elsétáltam, a fürdőszobához, megmostam az arcomat, utána a tükörben néztem az arcomat.

Egy nyugtalan, sápadt lányt láttam. Nem magam. Barna haja kócosan táncikált a levegőben az előző mozdulatai miatt. Bőre akár a márvány, szemét még feketébbé tették az alatta ékeskedő sötét karikák. A tükör felé nyúltam, mintha megérinthetném a benne látott szépséget. Ujjaim hideg üvegnek ütköztek, behajlottak, majd egész tenyeremet rátapasztottam. Hűsítő érzés volt.

A hófehérke még mindig rám bámult, vissza, merészen. Törékeny volt az ablakon beszűrődő fények játékában. Egyszerre volt rémisztő és ámulatba ejtő. 

Mindketten összerezzentünk, amikor Harry megérintett. A tükörben lévő lány mintha figyelmeztetett volna. De nem hallgattam rá. Odafordultam, az érintés irányába, búcsút intve Liz-nek.

- Nem jó ez így. Valami bánt. De biztos nem az, hogy... lefeküdtünk. Oké, az is. Viszont valami más nem hagy békén.

Jó lett volna azt mondani, hogy az nyugtalanít: megcsalom. De sajnos nem ez volt a gondom. Bárcsak!

Szemébe néztem, óvatosan, mintha egy rossz mozdulat, és mindennek vége. Nem éppen magabiztosan megszólaltam:

- Ugye védekeztél?

Visszajöttem!

Jó napot emberek!

A nem éppen napsütötte Németországból írok, nem éppen lebarnulva... de ez nem éppen érdekes. :D
A lényegre térek:

• két új blogon is gondolkodom 
• talán az angolról lefordított blogot törlöm, mert nincs értelme most már

Mindkét blog meg fog jelenni még a héten, ha részekkel nem is, előszóval biztosan. Új ötleteim vannak, az Anything is Possible izgalmas (remélem az lesz :D) fordulatot vesz, legalábbis próbálkozom. 

Amíg távol voltam, rengeteg párbeszédfoszlányokat képzeltem el, rengeteg kaland és borzongás kíséretében. Ebből lehet következtetni, hogy az egyik blog biztosan messze különbözni fog a mostanitól. 

Hogy hol is voltam olyan távol? 

Még ha senkit sem érdekel, akkor is leírom, mert totálra fel vagyok turbózva. :D

Szóval kezdjük ott, hogy elmentem Jesoloba, ez kérlek szépen Olaszországban van. Ott eltöltöttem 3 egészséges napot, nagyon jól éreztem magam.

Onnan egészen Velencébe elkocsikáztunk, vártunk egy órácskát vagy kettőt, és felszálltunk a vízitaxira. Igen.

Ez a kis csónak nagyon utálatos, nem fértünk el, a kaja is szar volt, unalmas volt az egész, soha többet nem akarok visszamenni oda.

Csak hogy eltudjátok képzelni:

Igen, tudom, nagyon kicsi, és ti sem szívesen töltenétek el itt egy egész hetet. :D

Oké, oké. Imádtam. De ez most mellékes.

A blog! Na, igen, ennyi elég belőlem, hozom a kövi részt nemsoká'. :)

Üdv,

Panni T.