44.rész_Már megint

*Harry szemszöge

Szomjas voltam, ezért kimentem a kocsihoz, de előtte még szóltam Louis-nak, hogy kint várok rájuk. Bólintott egyet, és tovább dobolt lábával.

  Ahogy kiléptem a kórházból, a kellemes idő átváltott füllesztő melegre. A nap alig sütött, de állatira párás volt a parkoló. Körülnéztem. Alig láttam autókat, azok is valószínűleg a dokikéi voltak. Amint odaértem a fekete járgányhoz, elővettem a kulcsot és kinyitottam az anyósülés felőli ajtót. Fojtogató forróság volt odabent. Mégis beszálltam, a rádiót bekapcsoltam, és a kedvenc adómra kapcsoltam. Egy Michael Buble szám ment. Halkan dúdoltam, néha-néha elénekeltem egy sort, majd miután megtaláltam a vizet, amit kerestem, lehalkítottam a hangerőt. Hogy minek, azt még most sem tudom. Letekertem róla a kupakot, ittam belőle pár kortyot, majd elemeltem számtól. 

  Nevetgélést hallottam, egy lányét és egy fiúét. Megint ittam, az üvegből még mindig folyt a víz a számba, miközben a visszapillantó tükörbe néztem, teljesen véletlenül, akaratlanul. És megláttam őket. A pumpa egyből felment bennem, a műanyag flakont amennyire csak tudtam, összepréseltem kezemmel, mialatt abból az összes folyadék kiömlött a bőrülésre. Most ez a legkisebb problémám. Dühösen, bajszom alatt morogva ugrottam ki a kocsiból, idiótán félig sasszézva, félig futva mentem oda hozzájuk. Mindkettőre böktem, miközben beszéltem. Vagyis ordítoztam.

*Liz szemszöge

Lassan sétáltunk, a lábam még bizonytalan volt, de azért tartottam a "sebességet". Louis jobbnál jobb vicceket mesélt, amiken nem tudtam nem röhögni. Horkantottam is, amire mindketten a hasunkat fogtuk a nevetéstől. 

  Görcsösen kapaszkodtam Lou-ba, vagyis egyik karom a nyaka körül, másik kezemmel az ő kezét fogtam. Szerencsétlen alig bírt el, de azért hősiesen megtartott, hogy ne essek el. 

Így, egymásba gabalyodva értünk ki a kórházból, ahol egyből Harry-be botlottunk. Nem volt valami jó kedve - megértem.

- Mi a fene van már megint? - minden egyes szót csak úgy köpött felénk, nem bírtam nem észrevenni a fájdalmat a hangjában. - Liz, miért? Csak azért, ami a szállodában történt?

Hirtelen minden ilyen emlék eszembe jutott. Amikor a szülinapján majdnem vége volt. Összeroskadtam, de csak lelkileg. Határozottabban álltam lábaimon, mint azelőtt. Talán most van elég bátorságom...

- Csak segített ki...

- Ugyan már! 

- Harry. Én tényleg csak...

- Ne nézzetek hülyének! - ahogy ott állt, olyan végtelenül szomorúnak látszott. Az is volt. 

- Nem nézünk, és hallgass végig. - kérleltem. Két tenyeremet összetapasztottam magam előtt, ezzel is csak a két lábamon állva, semmire sem támaszkodva.

Louis mellettem teljesen lefagyott.

- Igen? És mégis miért? - vészesen közel hajolt hozzám. Nem mintha attól kéne tartanom, hogy lesmárol, és ezzel megcsalom a pasimat... mert ő volt a pasim.

- Mert nem történt semmi. Érted, kicsim? - életemben először becéztem valaminek Harry-t, és nagyon furán jött ki. Furán hangzott, fura érzésem volt utána, ahogy kimondtam. Talán ha most nem veszekednénk, akkor örömében ugrálna, de most... - Csak segített kivánszorogni ebből a hülye kórházból. Ennyi, csak segített.

- Miért nem bízol benne? - és hirtelen megszólalt. Első kérdése ebben a vitában, és milyen jól megválogatta szavait!

Mindhárman elcsöndesedtünk. Nem tudtuk, mit kéne erre mondani. De Harry törte meg a csendet.

- Nem tudom. Fájt, amikor azt láttam, hogy egymást ölelve jöttök ki onnan. - egész nyugodtan beszélt, sőt. Még meg is lepődtem. De aztán olyan dühös lett megint. - Te mit szólnál, ha a barátnőd és a legjobb barátod kézen fogva sétálgatnának? Válaszolj!

Megint csak emlékek. Ahogy Katie megcsalja Louis-t. Zayn és Katie. Katie és Zayn. Együtt. Barátnő és legjobb barát. Istenem...

- Most mi van? Miért nem szólaltok meg? Csak nincs igazam? - ijesztő volt, ahogy egyre hangosabban beszélt, összevissza böködött.

- Harry, az ég szerelméért, leszakad tőled a lábam! - most meg én csapkodom. Nagyszerű! De tényleg nagyon fájt a lábam. 

Mindketten értetlenül néztek rám, de egy legyintéssel elintéztem. Harry-hez fordultam, közelebb húztam magamhoz, és nagy meglepetésemre nem ellenkezett.

- Idefigyelj, te majom. - fapofát vágott, amikor azt mondtam, majom. De azért árgus szemekkel figyelt. - Szeretlek. Sosem csalnálak meg téged. Oké? Veled szeretném leélni az életemet. Mert nagyon szeretlek, mindennél jobban. Nem lennék képes félrelépni, amíg te vagy nekem. - nem kicsit csengett hamisan a hangom. Párszor meg kellett köszörülni a torkomat, hogy ne legyen egy oktávval magasabb. - Ne vitatkozzunk, jó?

Egy ideig csak nézett, egyik szememről a másikra bámult, nem tudta eldönteni, melyikbe nézzen - ahogyan én sem. Aztán óvatosan az arcomért nyúlt, az államnál fogva közelebb húzott magához, és megcsókolt. Sokkal szenvedélyesebben, mint azelőtt bármikor. Alig bírtam tisztességesen visszacsókolni. A levegő elfogyott, egyre melegebb lett, és még a sminkem is elfolyt, talán. De nem baj, most nem érdekel, soha többet nem fog érdekelni, csak Harry. Csak Harry.