Amikor beléptem a szobába, mindenki fellélegzett, megkönnyebbülve álltak fel ülőhelyükről.
- Liz!
- Hát itt vagy!
- De aggódtam érted...
- ... minden rendben lesz.
- Istenem! Mit fognak majd hozzá szólni?
- Nyugi.
- Hagyjátok békén...
- Úristen.
- Liz, mint legjobb barátnőd, melletted állok.
- Mit műveltetek?
Kérdésözön. Ettől tartottam. De én egyenesen Harry-hez vágtattam. Mindenkit félrelöktem. Most csak egy célpontom van.
Meg akart ölelni, de amennyire csak tudtam, egy kezemmel két csuklóját megfogtam és a szabad tenyeremmel pofán vágtam. Nem volt erős, de - reflexből, vagy nem tudom - oldalra fordított fejjel kissé hátradőlt. Nézett egy pontot, várt, majd amikor elég ideig simogatta a pofon helyét, rám csodálkozott.
- ...? - a hangtalan kérdés, amit feltett, a lehető leghangosabb volt, amit eddig hallottam.
- Ezt megúsztad. Majdnem... érted? Majdnem. Te. Te állat. Miattad majdnem... - nem tudtam, mit kéne mondanom a majdnem után. Majdnem.
- Szóval akkor...? - felcsillant a szeme, arcán a halvány mosolyból vigyorgás lett. - Félre ne érts. Örülnék egy gyereknek. De még fiatal vagy, nem szeretnélek tönkre tenni.
- Persze. Értem én. Viszont egyet tudnod kell. - amíg mellkasán bökdöstem, vártam egy picit. Mély levegő. Még egy. Még kettő. Elég bátor vagyok, Lou-val is megtettem. - Vége.
Louis mögöttem megdermedt, éreztem. Ugyanezt mondtam neki is. De most nem sírtam. Vártam, hogy a könnyek lehetetlen módon csordogáljanak, de nem jöttek. Kőkemény voltam. Abban sem voltam biztos, tudom-e, hogyan kell könnyeket ejteni.
- Tessék? - értetlenül állt előttem. Aztán: - Miért?
- Harry. Kérlek. Túl sok volt nekem az, amin érted végig mentem. Túl sok.
- Tudom. Nem is érdemellek meg.
Na ez pofán csapott. Egyet értett, nem ellenkezett. Szerinte is szakítsunk? Közös megegyezés alapján? Az olyan... béna lenne.
Szerencsémre Louis közbe lépett.
- Nem. Nem engedem. - itt jelentőségteljesen rám nézett - Ti tökéletesek vagytok együtt. Nem hagyhatjátok, hogy egy ilyen... kis probléma közétek álljon. Srácok. Légyszi.
- Én nem szeretném abba hagyni. - mintha nem is egy mondat, hanem kis sóhaj lett volna Harry szájából.
- Szerinted én igen, te buta? - hozzábújtam, gyors szívverését hallgattam, aztán kicsit hátrább léptem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Utolsó esély. Jól őrizd meg. Az utolsó. - ezzel gyors csókot adtam neki, amit folytatni akart, de elfordultam. Nagy nehezen kivettem az ágy alól a neki szánt kis ajándékomat.
- Nem kellett volna... - kezét úgy tartotta maga előtt, mintha fegyvert rántottam volna rá. Fejét csóválta.
- De. Úgyhogy fogadd el.
Lassan a kezébe vette a kis dobozkát, amit még lassabban nyitott ki. Szeme csillogott. Talán a készülő könnyektől. Bár nem nagyon megható az ajándékom.
Kiemelte a fehér pólót, mindenkinek megmutatta, büszkén fel is vette. A kis kép, ami rá volt nyomva, szépen kisimult mellkasán. Rólunk készült. Alatta kis betűkkel ráírtam:
I love YOU
Megköszönte, hosszú ideig ölelt, majd miután elengedett, megcsókolt. Még több ideig, mint ameddig karjai fogságában tartott. Nem érdekelte egyikünket sem, hogy a többiek ott vannak. Talán elfordultak. Talán Louis szenvedett. Talán a recepciós srác popcornt szorongatva figyeli a Happy Endet. Talán. Nagy szó.
Megettük a tortát, amit hoztak, mindenki kapott egy szeletet. A TV előtt ülve elfogyasztottuk, mindenki a maga lassú vagy gyors tempójában. Én kivételesen inkább csak néztem, ahogy Harry előre, maga elé mered. Néha nyelt egyet. Néha pislogott. Néha megvakarta az orrát. Csodálatos volt. Az enyém. Majdnem elvesztettem. Ennek a gondolata lelombozott, de inkább elsöpörtem egy sarokba, ahol már sok ilyen gondolatfoszlány volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése