34.rész_

Kezek tapadtak a számra és szememre, kezek fojtogatták gyenge bokámat. Megijedtem. Mi történik?

Összevissza rángatóztam, hogy engedjenek már el. Nem voltam biztos benne, hogy el akarnak rabolni, de abban sem, hogy rossz szándékkal.

Suttogást hallottam, ami megrémített. Még jobban. Kezdtem rájönni, talán nem volt olyan jó ötlet belemenni abba a cetlis játékba. Talán nem is Harry volt.

Most, hogy így kicsit elgondolkodtam ezen, nagyon hülyének éreztem magam. Simán belesétáltam egy csapdába. Bárki írhatta a levélkéket, nem kellett volna egyből Harry kézírását felismerni benne. 

A kezek, amik eddig idegesítően izzadtak a bőrömön ahol hozzáértek, elengedtek. Az ágyon feküdtem, összeszorított szemekkel, könnyektől nedves arccal, berekedt torokkal. Szóval ordítoztam? Sírtam?

Kinyitottam a szememet, óvatosan, nehogy olyat lássak, amit nem kéne. Körülnéztem. Liam, Niall, Zayn, Katie, Dani, Louis és végül Harry. Furcsán néztek rám.

- Mi van? - nem ismertem rá a hangomra. Valahogy más volt.

- Jól vagy? - Harry mellém térdelt, kezét lassan a hátamra tette, óvatosan simogatott, hogy megnyugodjak. Észre sem vettem, hogy a szívem versenyt fut a halállal.

Nagy nehezen remegve egy sóhaj kíséretében bólintottam. Majd értetlenül megkérdeztem:

- Mire volt jó ez? Miért? Minek? Miért? Miért? - a miért? kérdés még vagy ezerszer visszhangzott a fejemben. Olyan sokszor, hogy szinte már értelmét vesztette a szó.

- Meg akartalak lepni. De rosszul sült el. Nem tudtam, hogy ennyire meg fogsz ijedni. Sajnálom. - szemét lesütve vállamnak döntötte fejét. A kezem megrándult, automatikusan arcáért nyúlt volna, hogy felemelje és megcirógassa, de megálljt parancsoltam. Még nem bocsájtottam meg, még ha kedveskedni is akartak ezzel.

- Oké.

- Oké?

- Oké. - nem tudtam, mire mondom, hogy oké. Mintha beleegyeztem volna valamibe, amit nem szívesen fogadok el vagy teszek meg.

A többiek, látva, hogy minden oké, kisétáltak a szobából, egymáshoz fordulva, kezükkel mutogatva, mintha az nem lenne elég, hogy beszélnek.

Megvártam, amíg az ajtó becsukódik, majd Harry-hez fordultam:

- Még nincs lerendezve. Csak nem akartam a többiek előtt cirkuszolni.

- Meglepetés lett volna.

- De szólhattál volna előtte, hogy készüljek fel egy elrablásra! - egyik szemöldökét felhúzva nézett rám, jelentőségteljesen. Amikor eljutott az agyamig, hogy mit mondtam, hisztérikus vinnyogást hallattam. Kicsit fellélegzett, mint aki egy büdös szobában ült, de most kinyitotta az ablakot, és friss, üde levegő szállt be, felcserélve a bűzt.

Észre sem vettem, hogy egészen addig a szája és a szeme között cikáztam. Kezével a fülem mögé nyúlt, beletúrva a hajamba. Kábultan érzékeltem, hogy ajkaink összeértek, óvatosan, csendesen. 

Megint megrészegített az az íz, amit akkor éreztem, amikor csókolóztunk. Nem számított, hogy akár oktalanul is, de dühös voltam rá. 

Miközben derekamra csúsztatott kezeinek érintésétől bizsergett a bőröm, többször is belegondoltam: hogy jutottam el idáig?

Minden pillanat, amikor csókolóztunk. Minden pillanat, amikor nem lehetett felismerni, hogy ez itt Liz és ez itt Harry. Minden pillanat, amikor mások voltunk.

Aztán...

Olyan közelinek és friss emléknek tűnt, amikor találkoztunk. Először. Gondolkoztam, melyik napon volt. 

Megfagyott bennem a vér. Szombaton ismertem meg igazán, személyesen. Milyen nap is van ma? Azt hiszem  szerda.

Gondolkoztam, mit éltünk át eddig. 

Kipattant a szemem, ellöktem magamról Harry-t és sietve felálltam az ágyról.

- Mi a...? - ahogy lepördült a a szőnyegre, ahogy szája ferdén kinyílt, ahogy kezét értetlenül a levegőbe lökte, ahogy hangtalanul a takaróra hullottak... máskor mindent megadtam volna ezekért a mozdulatokért, de most valahogy olyan távolinak tűnt.

- Szerinted lotyó vagyok. - nem kérdés volt, mégis válaszolt rá.

- Egyáltalán nem. Miért lennél az?

- Mert csak pár napja ismerlek, és erre lefekszem veled. - éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet, hangom megremeg, de kényszerítettem magamat: most nem sírsz! Elfordultam, hogy ne lásson ilyen végtelenül gyengének. 

Hallottam, hogy lassan föltápászkodik, térde felnyögött, ahogy járásra kényszerítette. Megállt mögöttem, átölelt, de elsántikáltam tőle.

- Most hagyj békén. Kérlek. - miközben hátráltam pár lépést, leengedte kezeit maga mellé, csak lógtak, erőtlennek látszottak. Kipislogtam a nedvességet, megint hátat fordítottam neki. - Szombaton lett kávés a pulcsim. Miattad. Ma szerda van. És ágyba bújtam veled. - csak nagy sóhaj után tudtam kimondani: - Többször is.

- Liz, mondtam, hogy tudok várni.

- Köszi, kend csak rám az egészet!

- Liz. - határozott volt a hangja. Olyan, amitől a vinnyogó kiskutyák elcsendesednek. 

Elsétáltam, a fürdőszobához, megmostam az arcomat, utána a tükörben néztem az arcomat.

Egy nyugtalan, sápadt lányt láttam. Nem magam. Barna haja kócosan táncikált a levegőben az előző mozdulatai miatt. Bőre akár a márvány, szemét még feketébbé tették az alatta ékeskedő sötét karikák. A tükör felé nyúltam, mintha megérinthetném a benne látott szépséget. Ujjaim hideg üvegnek ütköztek, behajlottak, majd egész tenyeremet rátapasztottam. Hűsítő érzés volt.

A hófehérke még mindig rám bámult, vissza, merészen. Törékeny volt az ablakon beszűrődő fények játékában. Egyszerre volt rémisztő és ámulatba ejtő. 

Mindketten összerezzentünk, amikor Harry megérintett. A tükörben lévő lány mintha figyelmeztetett volna. De nem hallgattam rá. Odafordultam, az érintés irányába, búcsút intve Liz-nek.

- Nem jó ez így. Valami bánt. De biztos nem az, hogy... lefeküdtünk. Oké, az is. Viszont valami más nem hagy békén.

Jó lett volna azt mondani, hogy az nyugtalanít: megcsalom. De sajnos nem ez volt a gondom. Bárcsak!

Szemébe néztem, óvatosan, mintha egy rossz mozdulat, és mindennek vége. Nem éppen magabiztosan megszólaltam:

- Ugye védekeztél?