41.rész_Az elejétől

*Liz szemszöge

Kinyitottam a szemem. 

  A fehérre lefestett falat foltok díszítették, de még teljesen színvak voltam. Bal könyökömre támaszkodtam, de egyből visszazuhantam. Annyira szédültem, hogy hirtelen a valóságba kerültem...

Fehér villódzó hernyóknak látszó valamiket láttam, mindenütt. Akárhova néztem, követték tekintetemet. Idegesítőek.

  Mint egy érintetlen, kecses állat, úgy rezzentem össze minden kis neszre. Mögülem egy reccsenést hallottam. Nem tudtam felfogni, mi volt az. Megfordultam, de a fejem még mindig nagyon fájt.

Egy sóhaj. Ismerős hangok. Ismerős arcok. Hogy hívják őket?

Egy mosoly. Ismerős érzések.

Egy érintés. Emlékek... Harry. Így hívják. Harry. Harry. Ahogy ízlelgettem ezt a szót, ezt a nevet, egyre több minden kezdett eszembe jutni. Például hogy az enyém. Harry az enyém. Megkönnyebbült, ahogy látta: felismertem. Mint egy vadállat, akitől félni kell... vagy nem is tudom.

- Liz?

Miért mondja? Így hívnak? Édeskés ízt éreztem. Valami ismerős. Liz.

  Szólásra nyitottam a szám, de egy hang sem jött ki rajta. Csak alig hallhatóan nyöszörögtem.

A másik. Ránéztem. Száját nagyon éles vonallá préselte, ahogy ő sem tudta, mit csináljon vagy mondjon. Nagyot dobbant a szívem. Itt volt. Pedig megbántottam. Louis. Ő az. Emlékszem.

  Hideg volt, de a takaró alatt a lábaim majd megsültek. Ki akartam húzni őket onnan, lerakni a földre a talpaimat és felállni. Hogyan is kell? Egyiket a másik után. De melyik az egyik és melyik a másik? Annyira egyszerű... De mégsem. 

Az elejétől kell kezdenem. Mondjuk... a kezeim. Az oldalamon feküdtem, jobb kezemet összenyomva magam alatt. Megmozdítani, csak ennyi. De nem megy! Nehéz. 

Gondolkodni már tudok. Pipa. Várjunk csak! Mi ez? Az ujjaim? Azokat mozgatom? Tényleg én csinálom? Olyannyira örültem ennek, hogy a lábammal ösztönösen elkezdtem ugrálni. Az ágyban. Kicsit hülyének éreztem magam... de a fenébe is, most tanulok meg újra mindent!

  Nevetés. Louis. Ő nevetett.

- Mi van? - meghökkentem. Az én hangom. Még nagyon új volt, ahhoz képest, hogy már 16 éve az enyém. 

- Járni még nem tud, de már ilyen... 

Meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy újra beszélni tudjak.

- Milyen ilyen?

- Ilyen... - csupasz talpait vizsgálgatta egy ideig, majd mikor már azt hittem, nem fog megint megszólalni, mégis megtette: - ilyen Liz. - megrázta fejét, mintha valamit rosszul mondott volna, de rám nézett, egyenesen a szemembe. 

- Én örülök neki. - Harry kedvesen és nagyon óvatosan megölelt, olyannyira tapintatosan, mintha mindennel meglehetne bántani. Egyik térde alatt a matrac felnyögött, keze érintése a bőrömön felvillanyozott, szemeinek megszokott színe megnyugtatott. A fürtök, amiket fésűként használt ujjaival tett rendbe... 

Még mindig csak feküdtem az oldalamon. 

  A beszélgetés óta reflexből rugdalóztam, mint egy óvodás, és a csuklómat is tudtam már ropogtatni. Haladunk.

Gyerünk Liz, finoman, nőiesen. Az elejétől! Csak okosan. A vállam... megy ez! Lassan kihúztam magam alól a karomat, az öröm mindenhova eljutott a testemben, őrületes hangossággal üvöltözte: sikerült!!

De egyből elszörnyedtem. Ahogy a vér újra feléledt, a vánszorgásból galoppozásba kezdett, a kezemben ide-oda cikázott, a bőröm szúrt, ezer meg ezer tűt döftek bele láthatatlan rosszakaróim. Másik tenyeremet rátapasztottam a jobb könyökömre. Hé, állj, szünet! Sikerült! 

  Jó, nyugi Liz! Így tovább, kislány. Most komolyan magamhoz beszélek? Istenem. Legalább Harry és Louis nem hallja. Legalább.

  Mi következzen most? A lábam? Ahogy arra gondoltam, hogy majd fel kell állnom, egyensúlyoznom és járnom kell, egy hatalmas csillogó, kék tengert láttam magam előtt. Életem tengerét. Ahogy végignéztem a víz felszínén, addig ameddig tudtam, szívem elnehezült. Ez a tenger... sosem fog elfogyni. Átúszom a másik partra. Átúszom és felülök még egyszer egy sziklaszirtre, és megint elgondolkodom: ez a tenger mit jelent nekem. Próbálni. Ezt csinálom majd. Megpróbálom. Ha nem megy, legfeljebb belefulladok és újra ülőhelyemre kerülök és újra nekifutok. Csak azért is! 

  Az újonnan szerzett érzés felturbózott, az elszántság adrenalinná változott, az pedig lobogó tűzzé. A tűz szikrákat vetett a torkomba, hasamba, combomba és talpamba - egyszóval mindenhova. Magként ültetődtek el a most földnek nevezett izmaimba. Megerősödtem. Újra én voltam az. Liz voltam és vagyok.

Csak úgy megtörténtek ezek a dolgok. A takaró lekerült rólam, lassan, de már nem volt rajtam. Ott álltam vele szemben. Harry szája centikre volt az enyémtől. Még mindig nagyon szédültem a hirtelen felállástól. De megcsináltam, és ez a lényeg. 

  Kezeim ösztönösen az ő kezeit ragadták meg, ujjaim az ujjai között játszadoztak, szemem ajkai és tökéletes vonásai között cikázott. A gödröcskék egyre mélyebbek lettek, egyre több foga villant ki, egyre jobban örültem neki, hogy átúsztam a tengert.

De mintha még mindig a szirten ülnék. Mit kell ilyenkor csinálnom? Csak egyszerűen... csókoljam meg? Végtelennek tűnő ideig gondolkodtam ezen. Aztán ő cselekedett helyettem. Minden olyan ösztönös volt. Hagytam, hogy eszembe jusson minden.


Az elejétől kezdtem.
  De megtanultam. Másodjára. Ezt mások nem mondhatják el magukról. Szóval büszke vagyok magamra. Mert Liz voltam, vagyok - és ameddig csak tudok - leszek.