Nem nagyon emlékeztem rá, hogy védekeztem volna. Szemöldökömet ráncoltam, mintha attól minden megoldódna.
Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki hang rajta. Talán arra vártam, hogy beleszálljon egy légy, kórházban kössek ki, és akkor a problémát későbbre halaszthatom. Vagy akár el is felejtődne. Nem hiszem. Megnyikkanni sem tudtam, ezért inkább csak megráztam a fejemet. Talán most derül ki valami... valami, ami sorsdöntő...
Liz lefeküdt az ágyba, hozzám sem szólt. Be sem takarózott, de elnyomta az álom. Megpróbálkoztam vele én is, nem nagy sikerrel, mert csak zakatolt és zakatolt a fejemben a gondolat, lehet: tönkretettem egy életet.
Másnap későn keltem, Liz sehol, valószínűleg elment sétálni. Amennyire tudott.
Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy szomorkodjak. Végtelenül boldognak kellett volna lennem, mert ma van a szülinapom. A búslakodás kérdése elhangzott.
Ahogy számítottam rá, Zayn és a többiek berontottak a szobába, az ágyon kezdtek ugrálni, a tortát üvöltözve rakták le mellém az éjjeli szekrényre, majd énekeltek egy sort. Szomorkásan megmosolyogtam, hogy legalább lássák: hálás vagyok. Valamennyire.
- Harry! Isten éltessen! Hány éves is vagy? - viccelődött Lou.
- Most hagyj békén, kérlek.
- Baj van? Nekem elmondhatod. - ezzel bemászott mellém, törökülésben elhelyezkedett, miközben valami teát szürcsölt.
Nagyot sóhajtottam, de belekezdtem:
- Liz... vagyis én... szóval... nem védekeztünk... egyszer sem. - becsuktam a szemem, nem akartam látni, hogy mit szól hozzá. Még csak 17 vagyok, a barátnőm még annyi se, és lehet, hogy terhes.
*Louis szemszöge
HOGY MI?! - válaszoltam volna a legszívesebben. Nem elég, hogy Liz megcsalta Harry-t (ráadásul velem), eltörte a lábát... nem. Nem elég. Kellett neki még egy kicsi porszem: lehet, babája lesz. Ha szerencsénk van, még 17 évét betöltheti. Ha szerencsénk van.
Magam elé meredtem: kell legyen megoldás. Nem létezik, hogy csak úgy végbe menjen. Jó, egy baba nem olyan nagy dolog, végül így is úgy is lesz egy neki, de nem most. Nem engedem. Ameddig csak lehet, harcolok, hogy ne történjen meg.
- Harry. Biztos vagy benne? - ha nemet mond vagy int, az lenne a legjobb.
- Nem. Igen. Nem tudom. Nem emlékszem semmire sem. Louis, ismersz. Tudhatod, hogy szeretném azt hinni, védekeztem. De nem tudom, mi az igaz. Azt remélem, hogy voltam olyan okos, de annyira remélem, hogy akár megtörténtnek is hihetem. Viszont annyira kétségbeesett vagyok, hogy hülye voltam, hogy elhiszem: az történt, ami mindannyiunk számára sorsdöntő lehet. - ameddig magyarázott, kezével láthatatlan süteményt szeletelt, ami valószínűleg már csak törmelék volt, annyiszor elvágta.
- Harry. Biztos vagy benne? - újra feltettem a kérdést, hogy azt válaszolja: igen, biztos vagyok benne, hogy volt elég eszem és nem tettem tönkre Liz-t!
- Abban vagyok biztos, hogy nem érdemlem meg őt.
*Liz szemszöge
Hajnalban kilopakodtam a szobából, lementem a recepcióra, és megkérdeztem:
- Vannak a szobákban kamerák? - a pult mögött ülő szemüveges, pattanásos srác furán nézett rám. Nem tudott hazudni, elárulta a testtartása és hanghordozása.
- N-nem, asszonyom.
- Tudom, hogy vannak.
- Akkor minek kérdezte meg? - orra hegyéről feljebb tolta szemüvegét.
- Nem tudom. Csak biztos szeretnék benne lenni. Lehetséges lenne, hogy megnézhessek egy felvételt? - szempilla rebegtetve tettem fel a kérdést, hajamat dobáltam, amennyire csak tudtam. Láthatólag hatottam rá.
- P-persze. M-melyik-k szoba? - nagyokat nyelt, szerintem soha nem volt dolga még egy nővel sem.
Kicsit elgondolkoztam, majd rávágtam:
- 189-es.
Kattogott párat, ujjai megszokottan nyomódtak a billentyűzetre. Fura, hogy most még ezt is varázslatosnak ítélem...
- Melyik napról?
- Nem lehetne, hogy az egész hetit megnézzem? - rám nézett, egy ideig elgondolkodott, a távolba meredt, aztán bólintott.
Felém fordította a monitort, és egyszer csak ott voltam én és Harry. Meztelenül. Nem akartam, hogy a srác is lássa, ezért jobban magam felé forgattam a gépet.
Jobban megnéztem mindent, háromszor, négyszer, ötször, kilencszer újranéztem a felvételeket, de nyomát sem láttam annak, amit kerestem.
Idegesen közelebb hajoltam, majd a fiú kedvesen megmutatta, hogyan kell leállítani, közelíteni. Frissen szerzett tudásomat felhasználva észrevettem. Ami kellett nekem. Egy bizonyíték.
Gyorsan kiléptem a felvételből, aztán eszembe jutott: mindenki láthat mindent. Minden szeretkezést. Az összeset. Nem csak a miénket. Elfintorodtam, hányingerem lett, de amilyen gyorsan csak tudtam, a lifthez siettem.
Megnyomtam az emeletünk számát. Minden egyes másodperccel közelebb kerültem ahhoz, hogy eláruljam, amire most már valószínűleg mindenki kíváncsi volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése