37.rész_

Sziasztok!

Egy kis közlemény, mielőtt folytatnám a történetet. Barátnőm azt gondolta, hogy vége van. Mert vége illata volt... :D Tudom-tudom. De még nincs vége, és egy darabig nem is lesz. Szeretnék 99 részt megírni és a 100. végén elköszönni. Felfedezni egy új világot, új reményekkel, új titkokkal. Ez lennék én. Majd el kell köszönnöm szinte mindentől... nehéz lesz. Beleélem magam. :') <3

DE! Ez csak hetekkel később lesz. Talán addigra a suli megint elkezdődik, nem tudom. 

xoxo Pannii T.

*Harry szemszöge

Majdnem elvesztettem Liz-t. Annyi fájdalmat okoztam már neki. Tényleg nem értem... nem tudom megérteni, hogy bírja ki mellettem. De adott egy utolsó esélyt. Amit nem szalasztok el újra. Soha többé.

Mostantól minden lépésemet meg kell fontolnom. Minden lépés, amit nem fontolok meg, a véget jelentheti. Minden lépés, amit rossz irányba teszek, tönkretehet mindent.

A hét további napjai csak úgy elrepültek. Liamék persze egész végig kint játszottak, este beszámoltak mindenről, elmentek aludni és megint kettesben hagytak minket Liz-zel. Nem irigylem őket, amiért nem tudnak olyat megtenni, mint én. Annál nincs is jobb. Mint egy csodálatos lánnyal lenni.

Szombaton csak mi nem pakoltunk össze. Szerdától kezdve nem csináltunk semmit, csak feküdtünk egymás karjaiban és szívdobbanásainkat hallgattuk. Annyira megszoktam már, hogy fájt más hangokat is hallani.

Louis méltatlankodva lépett be a szobába.

- Úgy tudtam! Miért nem látom indulásra készen a bőröndjeiteket? - tettetett sértődöttséggel beugrott közénk a takaróra és jól szétforgolódta magát, hogy csak Liz maradjon mellette, én meg már harmadjára essek le egy ágyról. Ott feküdtem a földön és vártam, hogy valamelyikük felsegítsen.

*Liz szemszöge

- Louis!!! - sikítottam a nevét, mert már sírnom kellett, annyira csikizett. 

- Oké. Vége. De pakoljatok már össze, tényleg. Már csak rátok várunk. - ezzel felült, még egyet megpaskolta a hasamat, ami elégedetlen morgást hallatott. Mindketten nevettünk, aztán lepördült a szőnyegre, Harry mellé, és felsegítette. - Akkor én megyek. Pár perc múlva visszajövök.

Becsukta maga mögött az ajtót, hallottam, ahogy hangosan trappolva elmegy. Az ágy közepén feküdtem, lábaim kicsit lelógtak, magam mellett kissé megtámasztottam magam a könyökömmel. Ezt a tökéletességet kihasználva Harry finoman rám mászott, térdén megállva előre dőlt, hogy kezével megfoghassa államat és megcsókoljon. Lábaim az ő lábai között pihentek, szabad kezével összegyűrte pólómat a derekamnál.

- ...most... nehh...nem kéne. - nem bírtam rendes szavakat kinyögni, annyira elvesztettem a fejemet. - Hallod?

- Persze. - nevetett. - Az már más kérdés, hogy fel is fogom... - ezzel lehúzta rólam szinte az összes textilt. Egyedül a melltartót és a bugyit hagyta rajtam.

Úgy nézett végig hosszú lábamtól kezdve sebesre harapdált ajkaimig, mint aki büszke. Nem tudom, mire. :)

- Csak a nyáladat fogod csorgatni a hasamra, vagy csinálsz is valamit? - kínosan felnevettem, majd libabőrös karomra mutattam: - Kezd hideg lenni, mister! 

- Egy pillanat. 

- Naha... - nem tudtam, azt mondjam: aha. Vagy azt, hogy: na persze. Helyette összemosottan motyogtam magam elé.

Szemöldök ráncolva, hitetlenkedve nézett rám, szólni akartam, de a lehető legaranyosabb módon belém fojtotta a szót. Csókunkba többször is belemosolygott, nevetett rajta, hogy kapkodom a levegő után. Óvatosan bánt velem utána... mintha... mintha törékeny lennék. Pedig nem voltam az. Egyenlőre a kapcsolatunk volt törékeny. És a lábam.

- Harry! Louis mindjárt visszajön. Nem szeretném, hogy ránk nyisson.

- Szerinted miért zártam kulcsra az ajtót? 

Észre sem vettem, hogy így tett volna, de ez még nem nyugtatott meg.

Óvatosan a nyaka köré fontam a karomat, így közelebb húztam magamhoz, egyenesen a szemébe néztem. Nem tudom, mit láthatott a tekintetemben. De én az övében mindent felfedeztem. A szerelmet. A megadást. A bájt. Az életet. Az életemet. Az életünket.

- Baj van?

Értetlenül néztem rá, nem tudtam, mire gondol...

- N-nincs.

- Nem szeretnéd? - a mondat végén elhalkult a hangja. Kis ideig két szeme között cikáztam, nem tudtam, melyikbe nézzek hirtelenjében. A jobb oldalit választottam, majd rájöttem, mit is kérdezett.

- Mi? De! Nagyon... - ahogy számítottam rá, nem engedte, hogy végigmondjam, amit akartam.

Miközben szánk összeért, többször is eszembe jutott, hogy a recepciós még most is kukkolhat. Istenem! Szememet összeszorítottam, nem akartam erre gondolni. Amikor már azt hittem, elfelejtettem, másik probléma jelentkezett - mint mindig.

*kopp-kopp* És Louis beüvölti: bemehetek?

Ijedten Harry-re néztem, egy halk "francba" elhagyta a száját, utoljára adott egy puszit és felöltözött. Én is fel akartam, de megállított.
- Maradj az ágyban, takarózz be. Majd azt mondjuk, rosszul lettél. - bólintottam, majd a paplan alá bújtam, fejemet kidugtam, úgy vártam, hogy kinyissa az ajtót.
Louis türelmetlenül lépett be, amikor körbenézett még idegesebb lett. Aztán rám talált a tekintete. Szerintem rosszul színészkedek, de egyből végtelenül aggódó lett.
- Liz! Jól vagy? - az ágyhoz sietett, megfogta a kezem és panaszos hangon felmordult. - Nagyon hideg vagy!
Harry-re néztem, segítséget kértem tőle, nem tudok normálisan hazudni.
- Csak megfájdult a feje. Ennyi.
- Értem. - homlokát ráncolta még egy darabig, de utána elengedte ujjaimat, amiket addig szorongatott. - Akkor még ne pakoljatok. Várunk még egy kicsit. - rám nézett, aztán nagy levegő után folytatta: - Te meg csak pihenj.
Mint aki mozdulni sem bír, alig láthatóan bólintottam egyet, elviseltem, ahogy szomorúan a homlokomra nyom egy puszit és ott hagy minket.
- Ez nem volt jó ötlet.
- Jobb lett volna, hogyha üvöltözik, hogy miért nem vagyunk készen? - leült mellém, szorosan átölelt.
- Nem...

Kicsit lelombozva összeszedtem a szétdobált cuccaimat, a fürdőszobából kihoztam a fogkefémet, és beraktam mindent a bőröndbe. Harry is így tett, az ajtó kinyitása előtt még megcsókolt, gyorsan, de nem elkapkodottan. Nevetve elhúzódott, amiért belecsíptem. Menjünk már!
Kinyitotta nekem az ajtót, a bőröndöket kitolta a szobából és a lift mellé állította.
Louis és a többiek már ott vártak.
- Hogy vagy, cica? - hát persze. Miért is gondoltam arra, hogy Louis nem mondja el Katie-nek?
- Hát... - meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy beszélni tudjak. - Jobban.

Utána már senki sem kérdezősködött, egyszerűen beszálltunk a kocsiba és elindultunk. A sofőr nyugodtan vezetett, nem tudom, hány óra lehetett, de sötét volt; a vihar miatt, talán, ami közelgett.
De nem érdekelt. Békésen aludtam el Harry mellkasán.