Felültem, kicsit hátrébb csúsztam, hátam mögé begyűrtem a takarót. Kérdőn néztem rá.
- Egy pillanat és jövök. - mosolygott.
Ameddig vártam rá, tovább néztem a műsort. Éppen egy interjú ment benne. Egy szép lányt kérdezgettek. Habár a francia tudásom nem a legjobb, azért megértettem, amit mondtak egymásnak, egy-két hibával.
- Mi a terved az új albummal? Milyen számok lesznek rajta?
- Nos, a neve Bubble Gum Girl lesz. Szinte az összes szám megtalálható majd rajta, kivéve az utolsó dalomat.
- Értem. Már várom, hogy belehallgathassak. - nevetett a műsorvezető. - Elárulnád nekünk, ki az új barátod?
- Egyenlőre nem szeretném. Majd a holnapi adásban talán... - viccelődött a lány.
- Rendben. Hölgyeim és uraim, Lottie Stone-t láthatták és... - a többire már nem figyeltem.
Louis belépett a szobába, az ajtót bezárta. Még mindig vigyorgott. A háta mögött rejtegetett valamit, odasétált hozzám és leült mellém.
- Csukd be a szemed.
Kérésének eleget tettem, de nagyon kíváncsi voltam, mit tartogat számomra.
Megfogta a kezemet, a tenyeremet a plafonnak fordította és beletett valamit. Egy kis dobozkát. Nem volt nehéz, ékszerre gyanakodtam.
- Kinyithatod. - suttogta.
Így is tettem. Egy babarózsaszín dobozt láttam magam előtt, fehér masnival. Kíváncsian nézegettem, levettem a tetejét és könnyek szöktek a szemembe.
- Tetszik? Héé...mi a baj? Megbántottalak? - nézett rám ijedten.
- Nem, dehogy, csak ez... ez gyönyörű. - böktem a doboz belseje felé.
Ahogy sejtettem, egy ékszer volt benne. Pontosabban egy nyaklánc. A lánc ezüst volt, a medálon pedig apró betűkkel ez állt: "szeretlek".
- Fordítsd meg. - unszolt izgatottan.
Megfordítottam, a másik oldalán pedig bele volt gravírozva a nevünk kezdőbetűje.
- Köszönöm. - szipogtam. Szorosan magamhoz öleltem, arcomat vállába fúrtam, így sírtam ki magamat.
Zokogtam, mert örültem a kis ajándéknak, és zokogtam, mert nem Harry-től kaptam.
A nap hátralévő részében leginkább csak feküdtünk, egymásba gabajodva. Össze voltam zavarodva. Ellentétes érzések kavarogtak bennem: örültem, mert Louis itt van velem; szomorú voltam, mert nem lenne helyes.
Már este lehetett, amikor Harry benyitott. Pont, amikor a legkényelmesebben bevackoltam magamat Louis karjaiba.
- Ti meg...? - láttam rajta, hogy elárulva érzi magát. A szemében gyűlölet tükröződött. Hirtelen felültem, amit a térdem bánt meg. A fájdalomtól nyüszítettem, mint egy kutya. - Te most... Liz, te megcsaltál?
- Nem, dehogy! - hazudtam.
- Akkor miért ölelkeztek? - kiabált. - Miért?!
- Harry! Hagy abba a hisztériát. Nem történt semmi. Tényleg. - próbálkozott Louis.
- Persze. Még szép. - nézett ránk dühösen. - Akkor miért voltatok összebújva? - szinte már üvöltött.
- Azért, mert te itt hagytad. Egyedül! Egy egész napra! És ha ma én nem vagyok neki itt, akkor az is lehet, hogy már rég depis lenne, te állat! - beszélt Lou is hangosabban. Szemrehányóan nézett Harry-re.
- De ő mondta, hogy elmehetek.
- Mert azt akarta, hogy neked legyen jó! Ha nem tűnt volna fel, mindent megtenne érted! - keserűséget éreztem, mert ha igaz lenne, akkor nem csókoltam volna meg mást. Többször is.
Harry sajnálkozva rám emelte tekintetét, elém térdelt az ágy szélén és megfogta az egyik kezemet.
- Sajnálom. - nyöszörögte.
- Miért nem bízol bennem? - hülye kérdés. Ha tudná, hogy mit csináltam a háta mögött, megérteném, hogy nem hisz nekem. A könnyek lassan, egyesével folytak le az arcomon.
- Nem tudom. Csak félek, hogy elveszítelek. - magyarázta.
- De nem fogsz. - szipogtam. Most jöttem rá: abba kell hagynom a folytonos megcsalást. Ahogy a szemeibe néztem, tökéletesen biztos voltam benne, hogy Louis-nak visszaadom a nyakláncot, megköszönöm, amit értem tett, és viszlát.
A térdelésből felállt, felemelt és magához ölelt.
Bocsánatkérően Lou-ra néztem, egy bocsit tátogtam, bólintott egyet és elment.
Már most tudtam, hogy nem leszek képes csak úgy faképnél hagyni. Még nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése