- Liz...
- Harry... - nevettem. De látszólag ő nem volt vicces kedvében. Hirtelen változott meg a hangulata, amit nagyon nem szeretek.
- Miért vagy ilyen Lou-val? Amikor rosszat álmodtál, ő jött át legelsőnek, mert aggódott! - ráncolta a homlokát. - Te mégis flegma voltál vele... Nem tudom, mi történt, de szeretném, ha megbeszélnénk.
- Kérlek, ezt a témát felejtsük el.
- Nem lehet. Teljesen le van törve. Mi történt köztetek?
- Légyszíves! Hagyjuk ezt a beszélgetést abba, és együnk valamit vagy mit tudom én... - már megint sírni akartam. Fenébe is. Tudom, hogy nem adja fel.
Tévedtem. Gondolom látta, hogy mindjárt elbőgöm magam, úgyhogy inkább megrázta a fejét, adott egy puszit és bekapcsolta a TV-t.
Nem értem: miért kell mindig könnycseppeket ejtenem, valahányszor Louis eszembe jut?
Durcásan az ablak felé fordítottam fejemet, elmosódott szemfestékemet törölgetve. Nagyokat pislogtam, de csak ömlöttek, ömlöttek és ömlöttek patakokban, szinte már folyókban a könnyeim.
Pólóm ujjával óvatosan szárítgattam a bőrömet, elegem lett belőle és elkezdtem dörzsölni az arcomat. Fájt, nagyon.
Nem bírtam tovább, a fájdalom minden önuralmamat túlszárnyalta, így hagytam, hogy Harry meghallja, lássa, érezze, ahogy rázkódom, egyre jobban zokogok.
Szemei elkerekedtek, szólni sem tudott. Én meg csak ültem, az ágy támlájának dőlve, kezeimet az ölemben nyugtatva. Hajam idegesítően a nedves nyakamra, államra és könnyáztatta bőrömre tapadt. Nem láttam semmit, csak homályosan. Megint úgy éreztem magam, mint amikor Louis-nak visszaadtam a nyakláncot: megbántva, habár én vagyok az önző. Én vagyok a szívtelen... a szörny... a bunkó... a lehetetlen alak, aki nem bír egy emberrel létezni. Egy igazán fontossal.
Harry magához húzott, többször is adott puszit, suttogott, beszélt hozzám. De nem hatott. Pedig annyira szerettem őt! Mindent megtennék érte: ezt is bizonyítja a térdem. Viszont ott van az a pici, igen apró, hibátlan és megbántott bökkenő: Louis.
Ha akkor nem csókolom meg, talán most nem sírnék. Talán most nem törnénk össze mindketten. Talán most igazán, feltétel nélkül tudnánk szeretni. Nem úgy, mint MOST.
Még jobban ölelt, ahogy csak tudott. "Miért vigasztalsz?" - tettem volna fel a kérdést. Nem érdemlem meg.
Minél jobban belegondoltam a lehetőségbe, hogy mi lenne ha, annál inkább sírtam. Szívem eszeveszettül dobogott, iszonyatosan fájt. Belül romokban álltam, takarításra volt szükségem, amit csakis egy valaki tudna rendbe hozni. De először nekem kéne cselekednem. Nekem kéne odamennem hozzá, és bocsánatot kérni. Nekem kéne! Mégsem ment. Képtelen voltam rá. Mert én vagyok Liz, egy vérbeli McLawen! Mégis kinek képzelem magamat? Egy idióta, lelketlen, hálátlan dög volnék én, személy szerint, ha valaki nem ismerne.
Kezdtem megutálni magamat: megcsaltam életem első szerelmét, aki ráadásul őszintén, szívből szeret. A hibáimmal együtt. Még azokkal is, amikről nem tud... Ha ez nem lenne elég, egy olyan emberrel léptem félre, aki szintén imádott, bármin végigment volna értem, még a lebukást is vállalta volna. Amit én nem.
Egyetlen egy gondolat fogalmazódott bennem, hosszú órákon át, amíg sírtam. Ezt a mondatot akartam Harry-nek elmondani, mielőtt mindent bevallanék. "Nincs rám jó szó!". De a folytatása még inkább elkezdett körvonalazódni a fejemben. "Nem érdemellek meg. Én..." - én. Én mi? Mindig csak ÉN! Minden körülöttem forog. Önző vagyok, tudom. A világ legnagyobb emberi hibája. Amiből én bőven kaptam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése