Így aludtam el, gondjaimat álmomba vittem magammal. Olyan gyönyörűet álmodtam! Pedig a felére sem emlékszem. Épp csak annyira, hogy Louis mellettem volt, vigyázott rám, én nem bántottam meg.
Reggel könnyednek, gondtalannak éreztem magam, amikor felkeltem. Oldalra fordultam, Harry-re néztem, óvatosan megsimogattam gondterhelt arcát. Aggódott értem.
Érintésemre kipattantak a szemei, de egyből elmosolyodott, hogy végre nem sírni lát. Közelebb mászott, szorosan átölelt, nyomott egy puszit az arcomra.
- Szeretlek. - suttogta.
- Én is. - mondtam boldogan. Jobb kedvem lett, habár még mindig a zűrös emlékeken zakatolt a fejem.
*Louis szemszöge
Liz. Liz. Liz. Liz. Liz.
Csak erre az egy névre tudtam gondolni. "De már vége!" - emlékeztettem magamat. Felkeltem, az ágy szélére ültem, és elhatároztam: újrakezdem az egészet - de Katie-vel, ahogy legelőször is kellett volna.
Ő még mindig aludt, a párnát feje alá gyűrte, a takarót pedig térdével szorította magához. Haját egy gumival összefogta, így tökéletes arcát a nap pont megvilágította. Pár percig még gyönyörködtem a látványban, majd kiosontam a folyosóra.
A lifthez szaladtam, az étteremben rendeltem reggelit, amit fel is vittem. Mikor benyitottam a szobába, megnyugodtam: még nem kelt fel.
A kaját leraktam a dohányzóasztalra, Katie-hez osontam, bebújtam az ágyba, átöleltem.
- Édes... - suttogtam a fülébe.
- Hmm?
- Van egy meglepetésem a számodra. - kinyitotta a szemét, rám mosolygott és megcsókolt.
- És mi lenne az?
- Egy pillanat. - az asztalhoz sétáltam, először bekapcsoltam a TV-t, majd felkaptam a tálcát, rajta a palacsintával, tejjel és sütivel, odaegyensúlyoztam Katie-hez. Kivillantotta a fogsorát egy gyönyörű mosoly keretében és ujjongott.
- Louis! Köszönöm! - megkóstolta a süteményt, elégedetten mormogott valamit, majd adott egy puszit. - Ezt miért kaptam?
- Mert megérdemled. - mondtam egyszerre a reklámmal. Tökéletesen időzítettem, a várt reakciót kaptam: bájosan kacagott egyet.
- Jaaaaj teeee... - vigyorgott, magához húzott és megint megcsókolt. Mindent elfeledtetett velem, a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Többször is beletúrt a hajamba, mintha tudta volna: ez a gyengém.
Mint mindig, ezt a pillanatot is muszáj volt megszakítani. Kopogtattak.
- Louis! Beszélhetnénk? - megfagyott bennem a vér. Liz?
- Persze cica! Várj egy kicsit, felöltözök, utána kettesben hagylak titeket! - kiáltott vissza Katie. Rám vigyorgott, megmarkolta pólómat, magához húzott, gyorsan megcsókolt utoljára, felkapott egy pulcsit, rövidnadrágot, fogat mosott, az ajtóhoz rohant, kinyitotta, elköszönt tőlünk és elsétált.
- Szia... - bicegett beljebb. Nem szóltam semmit, csak intettem egyet. Szomorúnak látszott, nem akartam megbántani, de ennyire tellett. - Én... - csak félmondatokban beszélt, a sírás szélén állt.
- Tudom. Bánt téged. Ahogy engem is! De kérlek ne hozzuk fel mindig, mert annál inkább rossz lesz. Neked. Nekem.
- Louis... nem akartam. Már az nem volt helyes, amikor a panzióban megcsókoltalak.
- Tudom.
- Mit tudsz te? - fakadt ki.
- Azt, hogy mindketten rájöttünk, rosszat cselekedtünk, de már mindegy. Új, tiszta lappal újrakezdhetjük.
- Ugyan már... - forgatta a szemét.
- Tessék? Abban reménykedsz, hogy majd térden kúszva fogok visszamenni hozzád? Hogy többször is megcsaljuk Harry-t és Katie-t? - szinte már kiabáltam. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ezt akarná. Köpni-nyelni nem tudott. Szóval beletrafáltam. - Hihetetlen vagy.
- Mert te annyira tökéletes vagy, ugye? Mert TE, Louis Tomlinson, TE nem tettél rosszat, ugye?! - most már a dühtől forgott a szeme. A nevemet csak úgy sziszegte a fogai között.
- Ezt nem mondtam! De Liz, istenem! Döntsd már el, mit szeretnél! Én vagy Harry? - álltam fel, vele szembe.
- Ne akard, hogy válasszak!
- Ilyen tényleg nem lehetsz... mindketten szeretünk, viszont te annyival nem tisztelsz meg minket, hogy dönteni tudnál. És nem kínoznál engem.
- Lou... - eljutott az agyáig, amit meg akartam vele értetni, és egyből sajnálkozni kezdett. A kezemért nyúlt, hogy magához húzhasson, de hátat fordítottam neki.
- Kérlek, menj el. Hagyjuk abba. Ne is legyünk barátok, ha máshogy nem megy. - mondtam ki a végső szavakat.
Hallottam, ahogy kibotorkál a szobából, szó nélkül. Erőtlenül az ágyra dőltem, miközben rájöttem: talán ezeket nem kellett volna a fejéhez vágni.
- Szia... - bicegett beljebb. Nem szóltam semmit, csak intettem egyet. Szomorúnak látszott, nem akartam megbántani, de ennyire tellett. - Én... - csak félmondatokban beszélt, a sírás szélén állt.
- Tudom. Bánt téged. Ahogy engem is! De kérlek ne hozzuk fel mindig, mert annál inkább rossz lesz. Neked. Nekem.
- Louis... nem akartam. Már az nem volt helyes, amikor a panzióban megcsókoltalak.
- Tudom.
- Mit tudsz te? - fakadt ki.
- Azt, hogy mindketten rájöttünk, rosszat cselekedtünk, de már mindegy. Új, tiszta lappal újrakezdhetjük.
- Ugyan már... - forgatta a szemét.
- Tessék? Abban reménykedsz, hogy majd térden kúszva fogok visszamenni hozzád? Hogy többször is megcsaljuk Harry-t és Katie-t? - szinte már kiabáltam. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ezt akarná. Köpni-nyelni nem tudott. Szóval beletrafáltam. - Hihetetlen vagy.
- Mert te annyira tökéletes vagy, ugye? Mert TE, Louis Tomlinson, TE nem tettél rosszat, ugye?! - most már a dühtől forgott a szeme. A nevemet csak úgy sziszegte a fogai között.
- Ezt nem mondtam! De Liz, istenem! Döntsd már el, mit szeretnél! Én vagy Harry? - álltam fel, vele szembe.
- Ne akard, hogy válasszak!
- Ilyen tényleg nem lehetsz... mindketten szeretünk, viszont te annyival nem tisztelsz meg minket, hogy dönteni tudnál. És nem kínoznál engem.
- Lou... - eljutott az agyáig, amit meg akartam vele értetni, és egyből sajnálkozni kezdett. A kezemért nyúlt, hogy magához húzhasson, de hátat fordítottam neki.
- Kérlek, menj el. Hagyjuk abba. Ne is legyünk barátok, ha máshogy nem megy. - mondtam ki a végső szavakat.
Hallottam, ahogy kibotorkál a szobából, szó nélkül. Erőtlenül az ágyra dőltem, miközben rájöttem: talán ezeket nem kellett volna a fejéhez vágni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése