23.rész_

Leültünk egy 10 személyes asztalhoz az üres étteremben, majd az étlapokat lapozgattuk szórakozottan. A sofőr külön foglalt helyet, lehet, mert nem bírná ki a hülyeségeinket... ő veszít. :D
Jött egy pincér, mogorván közölte, hogy már nem szolgálnának ki - de mivel a One Direction tiszteli meg őket a jelenlétükkel -, pofákat vágva felvette a rendeléseinket.

Amíg nem kaptuk meg a reggelinket, addig idióta vicceket meséltek nekünk a fiúk, amivel teljesen lefárasztottak.
- Louis, ideadnád a cukrot? - kérdeztem direkt nyávogva.
- Persze, Liz! - macskáskodott ő is, majd odanyújtotta az üvegtartót.
Kiszórtam a kezembe egy kis kristálycukrot és megettem. Szerencsémre a pincér pont látta, amit szintén grimaszokkal rendezett le.
Mindenki megkapta amit rendelt, így nekiláttunk az evésnek. Én gyorsan végeztem, szóval elbicegtem a lifthez, onnan fel a szobánkba, majd bekapcsoltam a TV-t.

Harry 10 percen belül fel is jött hozzám, elnézést kért, amiért nem jött hamarabb, letelepedett mellém és fejét a hasamra hajtotta. Kezemet a nyakán pihentettem, közben próbáltam megérteni a francia adót. Nem sok sikerrel.
Valaki kopogtatott, majd Niall jelent meg az ajtóban. Szendvics, mint mindig, a kezében.
- Sziasztok. Harry, mi elmegyünk és kipróbálunk mindent, amit csak tudunk. Jössz? - beszélt teli szájjal. Nevetnem kellett, amire rám nézett, vicsorgott egyet és elröhögte magát.
- Liz? - nézett rám boci szemekkel. El akart menni. Sóhajtottam egyet: reméltem, hogy ma kettesben lehetünk, az egész 10. emelet a miénk...
- Menj csak.
- De szívesen itt maradok. Tényleg. - láttam rajta, hogy abban reménykedik, elengedem.
- Mondom, menj csak, érezd jól magad. Este várom a beszámolót, ha már én nem lehetek ott. - mutattam a lábamra.
Örömében rám ugrott, térdemet nem bántva, Niall előtt megcsókolt és már rohantak is, mint a kisgyerekek. Elmosolyodtam, annyira aranyosak voltak.

A kellemes hangulat nem tartott sokáig: rájöttem, hogy egyedül vagyok, a francia csatornákat nem értem, sétálni nem tudok... A hirtelen felvilágosodás szomorúvá, de leginkább tehetetlenné tett.
Mivel nem tudtam mit csinálni, a fejemet a mögöttem lévő falba veregettem, mintha ettől bármi is jobb lenne nekem. És láss csodát, ki nyit be a szobába?

- Szia Liz.
- Helló. - köszöntem Louis-nak. Leült mellém, vészesen közel, átölelt és adott egy puszit.
- Mit szeretnél ma csinálni? - húzogatta a szemöldökét. Vállába bokszoltam, de kedvesen.
- Nem is tudom. De miért nem mész a többiekkel?
- Mert egyedül lennél. És egy ilyen alkalmat kihagyni, hogy veled lehessek, kettesben, nagy hiba lenne. - ecsetelte.
Meghatott a dolog. Annyira kedves volt hozzám.
Magamhoz húztam, megcsókoltam és elsodortam egy tincset az arcából. Szemeiben gyönyörködtem, sebes ajkaimat harapdáltam, óvatosan érintve ujjaimmal álla finom vonalait.

- Van egy ötletem, mit csinálhatnánk. - vigyorgott, majd az ágyra fektetett, törött lábamat egy párnára rakva.
- Igen?
- Igen. - nevetett.
Nagyot nyeltem. Nem tudtam elképzelni, mi jutott eszébe.