26.rész_Vége

*Louis szemszöge, Liz rémálma után

Nem tudom elképzelni az életemet Liz nélkül. Barátként sem. Elvenni Harry-től meg nem az én stílusom. Sosem volt az. És nem is lesz.

Katie könnyedén átölelt, arcát a hátamnak nyomta, úgy aludt. Ő olyan lány, akit az ember feltétel nélkül tud szeretni. Mindent megtennék érte. Sajnos nem csak érte. 

Mindig csak egy szó visszhangzott a fejemben: "miért?". Miért lettem szerelmes Liz-be? Miért csókoltam meg? Miért ismertem meg? Miért beszélt nekünk róla Harry? Miért találkoztak? MIÉRT?

Teljesen bekattantam, ordítani akartam. Óvatosan lehámoztam magamról Kaite kezeit, lassan kimásztam az ágyból és hang nélkül kiosontam a szobából.

A folyosó üres és szürke volt. Az ablakok nyújtottak egy kis fényt, de nem segített sokat. Gondoltam rá, hogy felkapcsolom a villanyt. De mégsem tettem. Lábujjhegyen lépkedtem a szőnyegen, valamerre, talán a lift felé.
Csöndben sétáltam, nem hallottam semmi hangot: meg is nyugtatott. Már nem akartam ordítani. Inkább csak rombolni. Hogy kiadjam magamból a dühömet.
Láttam magam előtt valamit. "Biztos csak az árnyékom..." - gondoltam. Bárcsak örökre ilyen árnyékom lenne!

- Istenem! - hallottam egy ismerős hangot. És egy puffanást.
- Liz?! - értetlenkedtem.
- Lou?
- Mit keresel itt? Este? - segítettem fel. Leporolta magát, mintha a frissen mosott szőnyeg bepiszkolta volna. Megtapogatta törött lábát, és a fájós résznél kicsit felnyögött.
- Ezt kérdezhetném én is tőled. - flegmáskodott.
- Miért vagy ilyen? Miért változtál meg hirtelen?
- Mert...
- Válaszolj. - nyomtam a falhoz. A hold pont besütött az egyik ablakon, megvilágította Liz gyönyörű szemeit. Végem van.
- Louis. Hagyd abba. Nem lehet. - grimaszolt.
- De szeretnéd. - néztem rá komolyan. Bólintott, ezzel engedélyt adva.
Vigyázva megcsókoltam, hátha meggondolja magát, és ellök. De nem. Egyre magabiztosabban értek össze ajkaink. Kezeimmel megfogtam lábát és magam köré fontam. Óvatosan felemeltem és még jobban hozzásimultam. Rám kapaszkodott, hajamba túrt és még elviselhetetlenebbé tette az egészet.
Lassan elfordult tőlem, szemét lesütötte, úgy kapkodta a levegőt. Kövér könnycseppek gördültek le arcán, de nem törölte le őket.
- Abba kell hagynunk. - nézett rám. Könyörgött. Kérlelt. Térdre is ereszkedett volna. Helyette inkább csak lábra állt.
- Nem tudok nélküled élni.
- Eddig is tudtál.
- Mert nem ismertelek! - fogtam meg két kezét. Meg akartam vele értetni: szükségem van rá.
- Kérlek... - sírt még jobban. - Akarlak. De Harry-t is. És ez így nem megy. - elővette a nyakláncot, amit adtam neki és az arcomba nyomta. - Tartsd meg. Gravíroztasd át. Add Katie-nek. Mindegy. Csak vedd el. - nyöszörgött.
- Ilyet nem kérhetsz tőlem. Már neked adtam. - megszakadt a szívem, hogy így látom.
- De megtalálhatja. És akkor nekem annyi. Nem szeretném elveszíteni. - minden egyes mondatnál jobban zokogott. Magamhoz öleltem, de eltolt magától. - Ne nehezítsd meg! Légyszíves! Felejts el, legyél boldog Katie-vel. Csak hagyjuk abba.
Nagy nehezen a kezembe vettem a nyakláncot. Ahogy elengedte, máris futott. Már amennyire tudott. Hallottam, ahogy egyszer orra bukik. Legszívesebben utánaszaladtam volna. De mozdulni sem tudtam a felmérhetetlen fájdalomtól. Vége.
Nem kelt fel: ott sírt egy helyben, összegömbölyödve, egyik térdét átkarolva. Néztem, ahogy belülről szétszakad, összeomlik. Mert vége.
A falnak dőltem, lecsúsztam a földre és a tenyerembe hajtottam a fejemet. Nem tudtam felfogni, hogy vége.

Már világosodni kezdett, néhány szobából már csörömpölést, lépéseket hallottam. Felkeltem, bementem a szobánkba, semmivel sem törődve.
Talán Liz még ott volt. Nem érdekel. Talán valaki végignézte az egészet. Nem érdekel. Talán soha többet nem leszek boldog. Nem érdekel.
Mert vége.